Pánikroham - Két világ harca?

» » ajánló        

Megjelent az Astronet 2009. június 23-i számában

 

Viccesen az a mondás járja, hogy ha valaki nem élt még át igazi pánikrohamot, nyugodjon meg, előbb vagy utóbb őt is utoléri. Vagy ha nem, akkor az illető egyelőre még túl jól érzi magát a bőrében, ebben a világban úgy, ahogy van. Akik a világot többnek tartják, mint e kézzelfogható és látható téridőt, azoknak az a normális és egészéges, ha valaki ki akar törni ebből.

 

Mert végső soron nem erről szól a pánikroham?

 

Kezdjük talán egy egyszerű és ésszerű megközelítéssel. A név magáért beszél: bepánikolunk. Mikor pánikol be normálisan egy ember? Amikor abszolút nem lát kivezető utat, sarokba van szorítva, be van zárva. De milyen utat kellene látnunk? Hova zártuk be magunkat? A legtöbbször nemhogy a válasz, még a kérdés sem nyilvánvaló az érintettek előtt.

 
Ugyanis az esetek túlnyomó többségénél nem áll fenn valódi fizikai vagy egyéb fenyegetettség, baj, sőt a legtöbbször stressz sem. Nincs az a valós vészhelyzet, ami hosszú évekig tart, márpedig a pánikbetegség ilyen tartós. Nincs az a bezártság, amitől évekig fuldoklunk és olyan heves tünetekkel válaszolunk, mint ahogy azt tesszük a rohamok alatt. És ha valódi probléma állna a rohamok hátterében, akkor nem betegségről, hanem a legnormálisabbb válaszreakcióról beszélnénk. Ebben az esetben az ok ott lenne a szemünk előtt, és ehhez a terápia is meglenne. De a valódi pánikbetegségnél ez igencsak fordítva van: hamarabb kezelik, minthogy fel lehetne tárni az egyáltalán nem nyilvánvaló okot. Tudnunk kell, a borzalmas testi tüneteket - izzadás, zsibbadás, hányinger, remegés, légszomj, hasmenés, vizeléskényszer, erős szívdobogás, félelem a megőrüléstől és a haláltól - elsősorban egy hatalmas mennyiségű adrenalinbomba okozza. Ha nincs egyértelműen tettenérhető ok, mi készteti  a szervezetünket ekkora adag, a páni meneküléshez szükséges hormon hirtelen előállítására?

 

 

Ki a csoda irányítja a saját hipofízisünket, hogy vészhelyzethez készüljön?
 
Mert valaki kiadta a parancsot, e nélkül a szervezetnek esze ágában sincs mozgósítani a tartalékokat. És mi évekig tanácstalanul állunk saját magunk előtt.
 
A legelső kulcs talán az, hogy mivel sokaknál az éjjel közepén, alvás közben jelentkezik a roham, független az éber tudatállapottól. Az alvás idejét, az álmok világát az ezoteria az asztrálbirodalom hatása alá sorolja, tehát itt a transzcendens részünkre terelődik a gyanú. Második, nincs közös nevező a pánikrohamban szenvedőknél neveltetés, anyagi helyzet, családi állapot, siker-kudarc tekintetében. Kimagaslóan nagy azoknak a száma, akik épp azért állnak értetlenül „betegségük” előtt, mert amúgy szépek, kisportoltak, sikeresek a munkahelyükön és különösebb anyagi gondjaik sincsenek. Rájuk szokták a rosszmájúak azt mondani, nincs már min aggódjanak, hát jódolgukba’ megzavarodtak.
Egy biztos: azért érezzük magunkat bezárva, azért fulladozunk és halmozódik fel bennünk a rohanáshoz szükséges adrenalin, mert valamin azonnal változtatnunk kell, azonnal el kell indulnunk. Na de hová?

 

Akárhol akarjuk megragadni az okot, mindig mellényúlunk.
 
Harmadik kulcsunk az lehet, hogy a modern korral együtt rohamosan nő a pánikbetegek száma. Nincs sajnos kimutatás arról, a régi korokban létezett-e és ha igen, milyen mértékben e tünetegyüttes, csak feltételezni tudjuk, hogy biztosan nem ilyen arányban. Ha megnézzük, mi a legnagyobb változás a mai ember és a régiek között, közelebb kerülünk a megfejtéshez: az Istenhez, a Kozmoszhoz való kapcsolatunk egyértelmű gyengülése és ezzel párhuzamosan az ego felerősödése.
Tetszik nem tetszik, az individum túlzott pátyolgatása és mára hatalmas egová való hízlalása a humanizmussal kezdődött. Minden tiszteletreméltó vívmánya mellett nem lehetünk vakok azzal szemben, hogy az addigi Isten-központú világszemléletet az ember-központúsággal cseréltük fel.
 
Carl Gustav Jung emelte tudományos szintre az ember bonyolult lényiségének, Énjének felépítését, amiről a misztikusok sokezer éve tudnak. E szerint van az ösztönén (id), az Én (ego) és a Felettes Én (szuperego). Ebből az ösztönén még nem, a Felettes Én pedig már nem rendelkezik ön-tudattal, vagyis elkülönült Én-tudattal. A reinkarnáció elmélete alapján az egoban tudatosul a mostani földi életünk, és a Felettes (vagy isteni)  Énünk  rendelkezik a Kozmikus (isteni) tudattal és erőkkel. A kereszténység tanításában a halandóvá, földivé lett ember az ego, és ennek kell Isten hasonlatosságára újjászületni, kozmikussá nőni, kiteljesedni, hogy visszataláljon eredeti, halhatatlan állapotába. Az ego tehát nagyon is evilági, a fizikai életünkhöz szükséges dolgokra éhes és ezekben érzi jól magát. A Felettes Énünk azonban szűknek találja ezeket a kereteket, visszaemlékezve egy szebb, nagyobb, tisztább, boldogabb létformára és meg akar születni, ki akar e bezártságból törni.

 

 

„Túlvilági betegség”?
 
Ha spirituálisan értelmezzük tehát a pánikbetegséget, akkor szépen megnyilvánul két világ, két dimenzió „harca”. A terápia is tökéletesen e két Én-részünkre nyújt megoldást.


A hagyományos orvoslás, és főleg a humanisztikus pszichoterápia értelemszerűen a mindennapi életen, a kereteken javasolna változást. A Felettes Én bezártság érzetét csökentjük valamivel (technikákkal, életmód változtatásokkal, párkapcsolati terápiával, gyógyszerrel). Kinek rövidebb, kinek hosszabb ideig minden bizonnyal enyhülést hoz. Enyhülést, de nem gyógyulást, mert a bajok gyökere nem itt van. A hagyományos, orvosi megoldások – ha térben nézzük az életünket – horizontális változásokat, elmozdulásokat javasolnak. Itt, a fizikai világban változtatunk az életünk keretein.
De akinél látszólag minden rendben? Aki sikeres, szép és boldog családanya?
 
Az megérti az ősi mondást: nem a világot kell megváltoztatnod, hanem Önmagad. Az út, amin el kell indulni nem külső, hanem belső, spirituális út. A megoldás magadon belül van, nem pedig a párod, lakásod, munkád lecserélésében.
Akik már nem érzik elegendőnek a horizontális változtatásokat, azoknak bizony függőlegesen, fölfelé kell elindulniuk. Erről szólnak a nagy világvallások, a Biblia, a misztikus tanítások.
 
Az életünk egy pontján a világi horizontalitás találkozik a mennyei vertikalitással. Legszebben a kereszt szimbolizálja ezt a kétirányú döntési lehetőségünket.

 


Megjelent: KISKEGYED, 2009. Június 23.

 

 

Hozzászólások:

Ez a weboldal cookie-kat használ. A böngészés folytatásával hozzájárul azok használatához. További információkElfogadom