Az Aranykapu - könyvrészlet

» » ajánló        

 

RÉSZLET (105. oldaltól)

 

16.


Másnap estére Budapest legelegánsabb hoteljének, a Négy Évszaknak az éttermébe hívta meg társaságunkat John. Előzetes kalkulációm szerint, ha mindenki kér előételt is, a számla nagyjából egyhavi fizetésemet teszi majd ki. Ilyen pillanatokban szembesültem azzal, hogy talán örök életemre a filléreimet fogom felszorozni és átszámolni Éváék költekezési szintjére. Bár már Éva sem  rendelkezik saját vagyon felett, hisz Miklós halála után mindenről lemondott, mégse láttam rajta azt a fajta feszengést, amit magamban éreztem, ahányszor a tőlem fényévekre lévő életstílust élvezhettem. Lehet, hogy bennem már akkor sem válna vérré a könnyed pénzszórás, ha valami csoda folytán vagyonossá válnék, Éva pedig talán már akkor se tudna csóróként gondolkodni, ha egy falat kenyérre se lenne épp pénze.

Mondanom sem kell talán, Yuma nem fogadta el a meghívást. Úgy tűnt, Nantu apja hajlamát és életfelfogását viszi tovább, bár ő eljött a mai vacsorára, de komoly ellenérzésekkel. Ha Yuma nem fogadta volna Juditékat a minap hivatalosan, esze ágában sem lett volna elvegyülni a John–félékkel, mint mondta.



Készülődés közben Éva elmesélte nekünk nagyjából, miről beszélgettek a minap Judittal, és mennyire visszatetszőnek találta a viszonyulását hithez, Istenhez, a vele történtekhez. De hozzátette, hogy igen kíváncsivá is vált, pontosan miket is kutatnak Johnék.

– Azt hiszem, épp Judittal szemben éltem meg, hogy annak, akinek Isten dimenziója érezhető erőtér, és nemcsak filozófiai eszmerendszer, valóban lehetetlen vitázni erről. Bárki rosszul érezné magát, ha egy vakkal leállna a piros szín árnyalatairól diskurálni. De Yuma végül is miért állt velük szóba?

– Már mondtam. Nem engedhetünk meg magunknak esküdt ellenségeket. Épp pont most pláne nem. Ha teljesen kirekesztjük őket, alaposan megkeserítik az életünket. Ami megosztható velük, azt megosztjuk. Bízom benne, képesek leszünk ügyesen menedzselni az egészet. Meg azt hiszem, bátran Isten kezébe adhatjuk az egész problémát.

– Mit akarnak konkrétan tőlünk? Illetve mit akarnak megtudni?

– Ja, drágám, azt sose fogjuk kideríteni. Mármint sose fogják nyíltan megmondani. Nyilván kapcsolatban van John kutatási területével, a tudattágítás mesterséges formáinak kutatásával. A „Legyen meg az ÉN akaratom” terjesztése, a humanizmus végsőkig való kiterjesztése.

Már a nappaliban voltunk, mindenki nagyjából készen állt. Nantu is épp nyakkendőjét igazgatva lépett be az ajtón.

– Tudjátok, a spirituális maffia sokkal több mindennek hitelt ad ám, mint amit nyilvánosan elismer. Ahogy Theo mondta tegnap, ma már túlságosan is odafigyelnek a nemrég még babonának tartott misztikumra. Minden esetre, hegyezzétek a fületeket.



Nyolcan voltunk. Ugyanis Judit – előre megfontolt szándékkal, avagy sem, nehéz lenne megmondanom, – de magával hozta Luciat is. Amikor beléptünk az étterembe és megláttuk, azt hittem Éva sarkon fordul és kimegy. Theo rögtön levette a helyzetet, és mikor előreengedte Évát, finoman a vállán felejtette egy pár pillanatra a kezét és a fülébe súgta, hogy nyugi. Éva megértette és végtelenül hálás volt Theonak, megszorította a férfi kezét.  Egy másodpercre mintha Paoloval lett volna.

Egy kis kavarodással sikerült leülnünk. Judit átült egy másik székre, hogy Theo Johnnal üljön szemközt, Lucia pedig – merő véletlenségből – Nantu és Theo közé kapott helyett. Éva John oldalára került, mi meg Peterrel egymás mellé.


Az első pohár pezsgőt természetesen Paolora ürítettük, a másodikat pedig Theo előző napi nagysikerű beszédére. És úgy általában a következő egy órában Judit és John harsány tolmácsolásában Paolo, Éva és Theo méltatása volt a program. Majd Lucia is aktivizálódni látszott.

– Nantu, mondja, milyen volt a gyerekkora? Hogy kell elképzelnünk egy egzotikus életformát egy olyan különleges apával, mint Yuma? Talán már az anyatejjel szívott magába minden titkos tudást?

Érdekes módon Nantunak nem volt kellemetlen, hogy egy darabig a figyelem középpontjába kerül. Szívesen mesélt. Persze mindenkit leginkább a gyógymódok, a sámáni mindennapok érdekeltek. Judit és John minden esetre kedves és szórakoztató társaságnak bizonyult. Évának egyedül Lucia okozott olykor egy–két rossz percet, mivel állandóan hol Theo, hol Nantu karját lapogatta túlzott bizalmaskodással. Magának se tudta megmagyarázni, miért borítja ki ennyire ez a nő, hiszen se Theora, pláne Nantura, semmiféle oka–joga nem volt féltékenykedni. Ahogy később boncolgatta, sokkal inkább az feszítette, hogy Lucia képes volt pusztán és leplezetlenül nő lenni – ahogy ő soha. A dühét akár még egy évvel ezelőtt is elfogadta volna… de most? Miért és kiért kellene neki versenyre kelni? Már rég lezárta magában ezeket a kérdéseket. Ha nem ezen a téren, akkor miben irritálta őt annyira ez a nő? Érzett egyéb olyan erőket is Luciában, amiket szintén elfojtott magában.

– Tudjátok, Luciának paranormális képességei vannak – mondta Judit. Láttam, hogy Éva majdnem hangosan felnevet. Bár végül sikerült visszanyelnie, olyan kendőzetlen meglepetéssel nézett Luciára, hogy attól tartottam, kicsúszik, ami a nyelvén volt: ő se normális dolgokra tippelt a nővel kapcsolatban.

– Óh, csakugyan? Na és mégis, milyen képességekre, Lucia?– kérdezte Éva. – Például, ha rám nézel, kiolvasod a jövőmet? Vagy látod a múltamat?

– Hát, szó se róla, úgy gondolom, szép jövő vár rád. De rajtad múlik nagyrészt, megvalósul–e. Ami pedig a múltadat illeti, köztudottan és irigyelten, a Cosma–fiúk gyengéje vagy, nemde?

– Vagyok? – meredt megdöbbenten Éva erre a tapintatlan nőre.

– Bocsánat – visszakozott látszólag Lucia – Engedd meg, hogy így utólag fejezzem ki részvétem Paolo elvesztése miatt. Borzalmas lehetett. Olvastuk az újságban, még Rómában is írtak róla, hogy milyen hosszú ideig feküdt kómában. Volt rólad is egy kép az egyik lapban, tudtad? Akkor készült, amikor kitartóan ápoltad Paolo–t Peruban, tudod, amikor ott laktál Theo–val – és tettetett ártatlansággal nézett Évára – Mindent tudok ám! – nevetett, és komolyan nem tudtuk eldönteni még utólag sem, hogy hibbant–e ez a nő vagy sem – Minden esetre szerencsés voltál, hogy ilyen közel férkőzhettél mindkét Cosmához. Én évek óta vártam legalább az egyikre, ugye, Theo? De sajnos, nekem nem volt időm arra, hogy a család kedvenceként ilyen hosszú időt töltsek a szépfiúkkal. Rengeteget dolgozom. De – kacsintott most Theo és Nantu felé – alig várom, hogy veletek lehessek a kalandtúrán.

– Lucia, te úgy vetted ki Theo előadásából, hogy ez egy kalandtúra lenne? Nos, ha gondolod, hogy nem értetted meg eléggé, szívesen elmagyarázom neked.


Hűha, rég láttam ilyen elszántnak Évát! Ha netán az lett volna Lucia megbízása, hogy felszítsa Évában a harci kedvet, hát nem végezhetett volna nagyszerűbb munkát.

– Minden esetre, ha mentek, mindenképpen csatlakoznék hozzátok.

– Azt hiszem, ez nem a mai este kérdése. Hallhatunk inkább valamit a képességeidről?

– Persze – biccentett Lucia kimérten Éva felé – Régebben csak éreztem az energiát, láttam az aurát, megjelent előttem a delikvens betegsége a szükséges gyógymóddal együtt. Tanultam szellemgyógyászatot és elég szép eredményekkel praktizálok. Ma már nemcsak megérzek, hanem meglátok sok mindent, ami történni fog.

Éva nem szólt semmit. Amit mondott volna, azt most is jobb volt, ha elharapja. Hogy lehet valaki gyógyító és egyszerre ennyire manipulatív? Ilyen mérhetetlenül nagy egóval?

De aztán volt, amit nem akart elmismásolni.

– És Lucia, te saját magadnak tulajdonítasz minden erőt és képességet? Nem érzed úgy, hogy ehhez segítséget kapsz? Hogy ez esetleg adomány?

– Nézd, Éva. Hallottam Judittól, hogy milyen betegségen mentél keresztül. Elmondta, hogy Isten–hívő lettél. Ezért nem szeretnék most mélyebben belemenni ebbe, mert valószínűleg nem értenénk sok mindenben egyet. Az tény, John és Judit mellett igen sokat tanultam. Sok új képességem lett.

– Most ez úgy hangzott, mintha az Isten megtapasztalása valamiféle betegség lenne. De gondolom, ez csak egy szerencsétlen megfogalmazás volt részedről – Éva minden érzelmi töltés nélkül beszélt és épp ez adott a szavainak erőt. –  A lényege annak, amit átéltem, hogy van olyan állapot, amiben az ember megtapasztalhatja, hogy Isten létezése távolról sem egy elmélet, hanem élő erő. Amikor ez az erő működik valakiben, akkor a normálistól eltérő képességei is lehetnek. Én így értem.  Az a kérdésem hozzád, te mit gondolsz, mitől és honnan vannak a képességeid?

– Én azt feltételezem, az embert eleve befolyásolja, mit hisz. Mivel én nem hittem soha Istenben, nyilván nem tulajdoníthatom neki a képességeimet. Sok év tanulása áll mögöttem.

– Értem – bólintott Éva – Én viszont minden előzetes várakozás nélkül, mondhatni egyik pillanatról a másikra tapasztaltam meg mindezt. Egyszerűen átéltem a létezésemet abban a másik dimenzióban és engedtem, hogy a tudás, a megértés megtaláljon.

– És a képességeid?

– Ha átlépek abba a világba, akkor átváltozom. Valaki más van itt, és más ott. De egyet tudok: az, amit ott tudok, érzek, és esetleg amire képes vagyok, az ajándék. Azokat kaptam, amikor Isten mellett döntöttem. Semmi egyebet nem kellett tennem.

– Nézd, Éva, a hiten kár vitázni. Nekem keményen meg kellett dolgoznom azokért a képességekért.

– Én nemcsak képességekről beszélek, sőt leginkább nem. A képességek nem célok, hanem eszközök. Ahhoz, hogy az isteni dimenzióban létezhess, vagy Isten szerint itt e földön például gyógyíthass, meg kell változnod, aminek járulékai, hogy új képességeid lesznek. Nekem ennél fontosabb az átlényegülés…hogy lakozik bennünk valaki más, aki jártas abban a másik dimenzióban.

– Azt hiszem Éva, a tapasztalataink megegyeznek, csak ahogy értelmezzük őket, az különbözik.

Ez annyira evidens volt, hogy Éva nem is reagált. Igen, épp ez volt a lényeg. De fáradt volt ezen vitázni, amellett tényleg értelmetlen is. Ahogy már ezerszer megállapította, Isten megtapasztalása nem ész, hanem szív kérdése. De most valamiért rosszul érezte magát, nem tudta elfogadni, hogy amit annyira kristálytisztán érez, nincsenek mellette érvei.

– Luciát bevontuk némelyik kísérletünkbe – szólt közbe John, bár Lucia szemmel láthatóan nem szorult oltalomra – mint távolba látás, távérzékelés, telepátia, illetve az agyhullámok kristályra való rögzítése, kódolása, és innen más emberbe való átirányítása. Kísérletezünk ultrahullámok érzékelésében is. Fantasztikus eredményeink vannak! Az nem titok ebben a körben, hogy a CIA és az FBI is elég rendesen vesz át tőlünk az eredményekből. A profiling–nak nevezett rendőrségi metódus is tőlem származik, például. És ez még a kutatásaim kezdetén volt, azt mondhatom, összevetve a maiakkal, ez teljesen földi és racionális. Végül is nem több mint egy magas szintű karakter–olvasási eljárás. Az illető arca, testalkata, hangja, minden rezdülése, még a verejtéke szaga is, sokat elárul egy profinak. Az is nyílt titok, hogy az agykontrollt keményen használják a hadseregben is. Olyan emberek bevonásával, akik semmilyen felsőbb hatalomban nem hisznek.

– Nem nagyon világos ennek a gondolatmenete, John – vitázott Éva – attól, hogy nézem azt a fát, és nem látom amint Isten a fél kezével tartja, attól még igaz, számomra legalábbis, hogy minden földi dolog, matéria, egy felsőbb energiának – mondjuk Isten gondolatának a materializációja.

– Jó. Tételezzük fel, elhiszem, hogy így van. Ettől függetlenül, mivel olyan emberekben is ott a képesség, akik nem hisznek Istenben, mit kéne tennem? Behúnynom a szemem és nem kikísérletezni, mire képes az az ember, aki ott áll előttem és szemmel láthatóan nem isten tartja a fél kezével? Ezek tények.

– A jelenségről vitázunk, pedig nem az a lényeg. Hanem ha a felfedett, kifejlesztett képességekkel Isten helyére törünk. Az én problémám ott kezdődik, hogy Isten nélkül mire használjátok.

– Sajnálom Éva, ezt a problémát sajnos nem tudom figyelembe venni. Az én problémám az, hogy a kutatási eredmények közül ki tudjam választani azt, ami beforgatható a társadalomba.

– Beforgatható? – szólalt meg Theo – Úgy érted, John, megkeresitek azokat az új manipulációs eszközöket, amikkel egyre nagyobb befolyást szerezhet a mindenkori hatalom az emberek felett?

– Hohohó! Drága barátom! A tudomány kötelessége új és új utakat találni. Én a társadalom szolgálatáról beszélek.

– Éppenséggel a mai tudomány sok területen elért egy olyan pontra, ahol már nem megkerülhető a lelkiismeret, sőt a nagy döntés: Istennel vagy Isten nélkül. Persze a ti világotokban a humanizmus feleslegessé tette Istent. De valami tudattalan hiányérzetetek csak van, csak érzitek, hogy bármit mégsem lehet megtenni a tudomány fejlődése nevében. Ezért próbálkoztok a siralmas jogszabályokkal, ami azonban egy átláthatatlan dzsungel már most is e téren. Az Istent elhagyó embernek van szüksége csak jogra, törvényre, izmusokra és mesterséges társadalom berendezkedésre. Csak ide lehet beforgatni, a te szavaiddal élve, bármit. Akik Istennel lélekben egyek, azok egy más világ erői által a helyeset cselekszik előírások nélkül ebben a világban is.  Bocs, John, csak fontosnak tartottam, hogy ez ne legyen összemosva. Magunk között nem akarok píár dumát, oké?

– Hát igen, éppenséggel sok mindenről hallhat az ember – szólt közbe Éva – Komoly fenntartásaim vannak ezekkel a kísérletekkel szemben. Már maga a tény, hogy a kormányok ezt titokban végzik, elfogadhatatlan számomra.

– Éva, amíg mi sem tudjuk, minek mi az eredménye, mire fordítható, hogy képzeled, hogy bedobjuk a köztudatba? – érvelt John.  – A másik, hogy engem miért soroltok…hozzájuk…a hatalomhoz?

– Most viccelsz, John? – nevetett fel Theo – kérlek, ne sérts meg minket. Nem vagy független kutató. Már ha egyáltalán manapság vannak ilyenek…ha saját pénzből dolgoznál, még talán el is hinném. Nincs kormánytól független kutatás. A NASA, a CIA, az oroszok, a kínaiak, sorolhatnám vég nélkül, az összes ellenőrizhetetlen szervezet, mind saját jól megfogható hatalmi érdekeik mentén a legnagyobb koponyákat támogatják a kutatásaikban. Tökélyre vitték az ideológiagyártást, mely mindezek mögött áll.

– Nevezzük nevén a gyereket. A manipulációt – vetette közbe Éva –  Egész világnézetünk, a világról alkotott képünk, a tudásunk manipulált.

– Nem ítélhettek meg homogénnek egy kormányt sem. Vegyük az én szűkebb területemet, a fizikai kutatásokat. Ismerek nem egy szenátort, aki élesen ellenez bizonyos fehérházi direktívákat. Veszélyesnek ítélik, hogy titkosítsanak például egyes kísérleteket.

– Már maga az, hogy elvégeznek bizonyos kísérleteket, felháborító! – folytatta Éva – Vegyünk néhány régebbit, például a Delgado–kísérleteket. Az agy elektromos stimulációjával hogyan befolyásolható direkt módon a cselekvés, sőt a gondolkodás, döntés. Delgado abban reménykedett, eljön a nap, amikor a katonákat gombnyomásra lehet irányítani. Vagy agyba épített implantátumokkal képesek megsokszorozni a személyiséget és bármelyiket ezek közül programozni. Ezek már nem is nevezhetők fizikai vagy pszcihológiai kísérleteknek. Szavam sincs rá! Magát az élet szentségét ássák alá! Egy távirányítós gólemet terveznek.

– A modern hadiipar még mindig Teslából él – szólt Nantu – Tesla fényévekkel megelőzte a korát. Pechjére vagy szerencséjére, jó néhány találmánya miatt nem karolta fel egyik kormány sem, pedig talán az évezred koponyája volt. Ugyanis neki voltak olyan sajnálatos eredményei, amik a globális bekebelezésnek véget vetettek volna. Ugye, elég csak az ingyen áram előállításról említést tennünk. Nyilvánvaló, hogy a tudomány finanszírozói keményen szelektálnak kutatás és kutatás között. Az ingyen áram projektre valahogy nem mondják, hogy a tudós kötelessége a kutatás. Ami nem érdekük, azt zokszó nélkül leállítják, vagy netán megsemmisítik.

– De most ne is firtassuk a gátlástalan pénz elvtelenségét – szólt Éva – Nézzük a tudóst. Nézzük az atombombához hozzájárulókat, a haditechnika mai koponyáit. A klónozás kutatóit. Elfogadható–e a védekezésük, hogy a tudós legyen amorális? Az amoralitás, a semlegesség elfogadható–e? Erkölcsös–e azt mondanom, kérem, uraim, én mentes vagyok minden erkölcsi állásfoglalástól. A tudós talán nem ember elsősorban, akire ugyanúgy vonatkozik a Föld, az emberiség, a kozmosz védelmének felelőssége? Ő értékrend nélküli vagy értékrenden felüli lenne? Aligha.

– Tesla amúgy rájött az anyag teremtésére – kanyarodott vissza John – Szó szerint évezredes misztikus tudást bizonyított be. Nektek egyszerűen hálásnak kellene lennetek érte! A fluid éter anyaggá válását emelte tudományos szintre…

– A beavatottak köszönik, jó pár ezer éve meg vannak jól anélkül, hogy be kellett volna nekik bizonyítani – mondta Nantu – A bizonyítás épp titeket kellene, hogy elgondolkodtasson, de mint látjuk, ez nem történik meg.

– Amit az ember meg tud csinálni, amihez képessége van, azt megteheti. Azt meg kell tennie.

– Hogy mondhatsz ilyet, John? – melegedett bele Éva – Attól, hogy képes vagyok megölni egy állatkát, hogy borzalmasabbat ne említsek, tegyem meg? Fel leszek mentve? Nemde a legnagyobb Isteni adományunk, amikor valamit nem teszünk meg, mert nem tartjuk helyesnek? Nem ugyanez érvényes–e vajon a tudományban? A kutatásokban? Vajon miért hezitálunk mégiscsak a klónozás elfogadásában? Valahol érezzük, hogy a lehetőség kevés. A felelősség nem az észben rejlik!

– Na, és honnan ered a rossz? Nemde Istentől? Ha mindent ő teremtett… ő is megtett mindent, amire képes volt.

– Ha a kést ölésre használod, az nem a köszörűs hibája. De tudjátok, mi a legnagyobb vízválasztó köztünk és köztetek? Egyszerűen az, hogy ti igazi bálványimádók vagytok! Elutaztok szent helyekre, hogy tanulmányozzátok az ottani energiaműködést, elkészítitek a Föld energiatérképeit, beméritek, hogy ősi kultikus helyeken valódi mágneses és egyéb energiaműködések figyelhetőek meg. Gyermeki izgalommal kutatjátok a Kozmosz újabb és újabb, rejtett anyagi tulajdonságait. És belül semmi nem érint meg, semmi nem szólít meg! Néztek, és nem láttok! A kozmosz, a Föld, az ember fizikai, biológiai, kémiai folyamatai csodálatosak, de ezek csak lenyomatai valami másnak.

– Ezért képesek a történészek, valláskutatók a mi szoláris hitrendszerünket egyszerűen primitív Napimádatnak beállítani – mondta Nantu – Most komolyan, John, nem elgondolkodtató, hogy itt van az orrotok előtt egy ősi emlékhely, koncentrikus körökből áll, ráadásul az év bizonyos napjain mondjuk épp a napéjegyenlőség vagy napforduló különleges nap–állásai figyelhetőek meg, különleges szertartásokat tartottak, amikről kiderül, valamiféle beavatások voltak? Előkerülnek kozmológiai naptárak… az elektromágneses erőket kitűnően közvetítő szakrális eszközök, mint például az Inka beavatási koronája…és a nagy Egyház nap – és természetimádó, primitív népnek ír le bennünket? Szerinted, mi a bánatnak törekedne bárki is beavatásokra, ha nincs semmi a természeti folyamatok fölött? A mi nagy kérdésünk már rég meghaladta a tiéteket. Nem az kérdés, hogy mi van, hanem hogy miért! Az anyag nem magyarázhatja önmagát.

– Lassan már úgy érzem magam, mintha valami bűnöző lennék – próbált viccelődni John – Azért a ti nézőpontotok enyhén szólva is radikális.

– Hát, igen. Istennek vannak olyan kinyilatkoztatásai, amit az ember szeret így beállítani. Jobban megtűrnétek egy valamivel relatívabb istenecskét, gondolom – szúrta közbe Theo. – Én akkor is pont ezeket a kutatásokat végezném, mint most, ha történetesen saját pénzemen tenném. A lelkem mélyéig azonosulni tudok a program céljával és módszerével. – És mi a cél? – kérdezte Éva.

– Az én kutatásaim célja olyan, ma még egyedi, átlagon felüli, vagy ha tetszik, paranormális képességek alapos megismerése, amit aztán általánossá tehetünk. És nemcsak általánossá tehetünk, hanem ezáltal megváltoztathatunk ma még negatív társadalmi jelenségeket. Például, hogyan lehet kiiktatni a bűnözést.

– Talán van olyan földi hatalom, aminek jogában áll ilyenné vagy olyanná tenni az embereket? Ez faji manipuláció! Ha az emberben benne van a bűnözés lehetősége, de kiiktatják, akkor egy másik fajt hoznak létre! Hívjuk őket a bábok fajának, akár… nem ez az útja a változásnak!

– Mi rossz van abban, ha vannak, akik nem akarnak rablást, gyilkosságot, betegséget, nyomort? – kérdezte John.

– Abban semmi rossz nincs, hogy nem akarnak. Én sem akarok. Persze, jó lenne, ha mindez nem lenne. De Isten valamiért úgy szerkesztette meg az Embert, hogy a jó és a rossz képessége is benne legyen. Ha automatikusan mindenkit jóvá tesztek, akkor elveszitek tőle a választás jogát és felelősségét. Akkor robot lesz. Így csináltok a sorsból létet, vegetálást. Élés helyett túlélést. A földön egyéni sorsok vannak, egyéni tragédiákkal, feladatokkal, ajándékokkal. Nem lehet kiiktatni a rosszat, mert a rossz mutatja meg a jót! Nem tehetitek egypólusúvá a világot!

– És hol van Isten, amikor például a gyereked életére törnek? Megfogta már egy gyilkosnak is a kezét Isten?

– Ez nevetséges kérdés… de amúgy, igen, szerintem volt már sok ember, aki mégsem tett meg valami szörnyűséget, amit meg akart…

– És hányan megtették! – hevült fel most már John is.

– De értsd meg, nincsenek kiválasztott körök, akik jogosultak megváltoztatni ilyen beavatkozással az embert! Nincsenek! A hatalom az adott körülményeken belül kell, hogy biztosítson kereteket egy normális élethez…

– És ki dönti el, mik az adott keretek? – kérdezte Judit Évát. – Ezen az alapon az adókat is milyen jogkörrel állapítják meg a politikusok…

– Hát éppenséggel, így is van. Az egész világ furcsán van berendezve. Azt gondolom, nem volt törvényszerű egyáltalán, hogy ilyenné váljon. Igenis azt gondolom, volt, lett volna más fejlődési út is. És talán még most is van.

– Lehet, hogy mégiscsak így van kódolva az ember. Én nem hiszek abban, hogy lehetett volna alternatív társadalomfejlődés. Ez matematikai zsonglőrködés, játék a szavakkal – vélte Judit. – És a legrégebbi régészeti leletek is mindenütt találtak pénzt, vagy nem? Ebből látszik, a gazdaság–centrikus élet az ember vérében van.

– Voltak olyan civilizációk, ahol nem volt pénz – szólalt meg Nantu – de ők még nem voltak ennyire ebbe a téridőbe záródva. Ahhoz, hogy ne csak a primér fizikai szükségletek vezéreljék az egyes embert és a társadalmat, szükséges, hogy a biológiai részén túli része is működjön. Vagyis az isteni rész. Ők még más dimenziókat is érzékeltek, más értékrend szerint éltek.

– Na, ugye, épp erről van szó – mondta John. – Mi is azt akarjuk, minél több embernél álljon vissza ez a hétköznapin túli tudatműködés. Ez a tudattágítási projekt.

– Na de John – vette vissza a szót Theo – mint ahogy nem mesterséges beavatkozással veszítette el az ember, ugyanúgy nem mesterségesen kellene visszaállítani. Ez lelki folyamat eredménye. A zuhanás is, a visszaépülés is. Ezt nem lehet szikével megoldani.

– Nincs szike a dologban – dünnyögte John.

– Persze, hogy nincs – szólt Nantu – Kristályfrekvencia van.

John hezitált, kényes témához érkeztek.

– Igen. Kristály energiával kísérletezünk. Belekódoljuk a magasabbrendű tudatállapot agyfrekvenciáit és visszajuttatjuk egy delikvensbe. Egy bűnözőbe. Ezen kívül, közel vagyunk ahhoz, hogy az ember teljes energiarendszerét behangoljuk. A kristállyal emelni tudjuk a rezgésszámot. Kiiktatjuk a betegséget. Egyszerűen nem lesz. A betegség csak egy alacsony frekvencia tartományon belül létezik.

– Az én életem nem egyenlő a szervezetem homeosztatikus működésével! Még csak azzal sem mérhető az értéke, mennyi ideig élek! És a testemmel sem vagyok azonos. Ti komolyan azt képzelitek, az a betegségek elkerülésének módja, ha mesterségesen megemelitek majd a test rezgéseit?

– A nagyon nagy baj az, hogy még csak érintőlegesen sem értitek, miről szól az egész probléma – szólt ismét Theo – Amikor az Éden–kerti Tudás Fájáról megették őseink az almát, mit tesz azonnal Isten? Őröket állít az Élet Fájához. Azt mondja, most, hogy jó és rossz tudói, nehogy örök életük is legyen. Vajon miért? Mert irigy és kicsinyes? Azért, mert ebben az Istentől elszakadt állapotunkban nem hagyhat örökre. Az maga lenne a pokol. Az örökléthez nem ez a létstruktúra és szellemi minimum tartozik, amiben leledzünk. Nem azon kellene kísérletezni, hogy ebben a testben, ezen a toprongy szellemi szinten megnöveljük a fizikai élettartamot. Erről beszéltünk a minap. Az emberben két én lakozik. A beszűkült, Istentől eltávolodott, elszakadt ego és az Isten–ember. Hát nem mindegy, melyiknek a kezébe kerülnek az eszközök.

– Már elnézést, de milyen alapon osztályozzátok ti, Istenben hívők az embereket? Nekem ugyanolyan jogom van ezt tenni, és történetesen én azt mondom, egyfajta ember van. AZ EMBER. És kész.

– Hát, jogod az lehet, hogy van, John. De ettől még igazad nem biztos. Egyébként épp ez a legveszélyesebb gondolatmenet: a demokráciában mindenkinek joga van. És felelőssége? Hát az annyira éppen nincs. Na, ez bűzlik épp, amiről beszélsz. Illetve ettől bűzlik ma az egész világ. Mindenki a mellét veri a jogaiért. Egy humanistát nem láttam még az asztalt döngetni a kötelességei követelése miatt!  Hát ez a különbség! Az általatok nem érzékelt Istennek úgy látszik, akkora ereje van, hogy emberek milliói mégis túljutottak a gyermeteg jogkövetelésen és a kötelességeiket kutatják. Hát nincs egyféle ember! Fényévnyi távolság lehet ember és ember között. A között, aki saját életét áldozza, akár szó szerint, a többiekért, egy másikért, egy jó ügyért, és a között, aki megöl egy embert, aztán felhajt egy pofa sört. Neked mindegy, a gyereked melyikké válna? Álszent maszlagok mögé bújtok John! Az egész világ egy álszent, képmutató, hazug klisékből eszkábált ócska színház lett! Ti tettétek azzá! Az Istentől ellesők! Az utánzók!

 

Éva kigyúlt arccal nézte Theot. Mintha elpárolgott volna kimért diplomata vére! Ahogy hallgatta, úgy érezte, ő maga mondja ki a szavakat. Eszébe jutott a délután, amikor Dóri néniéknél Paolo szavai lángra lobbantották benne a kihúnytnak hitt szikrát. Az a szikra azóta minden salakot kiégető tűzzé nőtt és életét táplálja. Ez az a tűz, az isteni szikrától fellobbant tűz, ami egybefogja az együvé tartozókat. Önkéntelenül fogta meg Theo kezét. De nem úgy, ahogy Paoloét. Most a testvér, a társ kezét fogta. De még inkább úgy érezte, a sajátjáét. Isten tüzében annyira egybeolvadtak, nem volt igazából semmi, ami elválassza őket.

John jobbnak látta, ha nem élezi tovább a vitát.

 – Tudtuk a kezdetektől, hogy másképp állunk ugyanahhoz a kérdéshez. Kölcsönösen segítenünk kell azonban egymásnak. Ugyanazt a kódolt kristályt keressük. Szükségünk van rátok, hogy megtaláljuk és megismerhessük, nektek pedig a Szervezet támogatására. Vagy legalábbis arra, hogy ne akadályozzon benneteket – John és Theo szeme itt összevillant – Egyikünk sem tévedhetetlen, egyikünknél sincs a bölcsek köve. Azt remélem, nem vonja senki kétségbe ennél az asztalnál, hogy a kutatásunk jó szándékú. Jó célért, az emberekért tesszük. Most kár tovább filozofálgatni olyan elvekről, amikről többezer éve meddő viták folynak.



Theo hátradőlt a székén, karját összefonta. Éva tudta, ez azt jelenti nála, részéről a téma lezárva.

– Tényleg hagyjuk. Nem azért, mert nem akarom tovább feszíteni, hanem mert nyilvánvalóan nincs semmi fogadókészség bennetek bármit is meghallani. Ha úgy gondolod, hogy ezt a nagy horderejű mesterséges beavatkozást jó célnak tartjuk, talán nincs is miről beszélnünk. Azt pedig bízzuk Istenre, kit enged a kristálykönyvtárba.

Hirtelen ült le a hangulat.

– Theo, remélem, egy–két héten belül már el tudom juttatni nektek az együttműködési javaslatunkat.

– Rendben, John. Meglátjuk. Most pedig, ne haragudjatok, én eléggé fáradt vagyok, kimerítő napok vannak mögöttem. Akinek kedve van, maradjon még, de én asztalt bontok. John, Judit, köszönöm a szíves vendéglátást, hogy megismerkedhettünk egy kicsit jobban. És remélem, sikerül mielőbb döntést hoznunk az esetleges együttműködésről. Yumával és Nantuval mi egy kis pihenés után visszamegyünk Dél–Amerikába. Éva, Angéla és Peter még maradnak egy darabig. Hát akkor, talán a viszontlátásra.

Természetesen mi sem akartunk már maradni. Ahogy felálltunk, Lucia azon nyomban Nantu mellett termett és csicseregve invitálta másnapra egy városnézésre.

– Ezt nem bírom! Nehogy igent mondjon Nantu, mert mehet egyedül vele!

Nantu természetesen nemet mondott, udvariasan megköszönve. Ettől függetlenül Éva nem mert volna megesküdni, hogy ha ők nincsenek most itt, ellen tudott volna–e állni Nantu? A férfi az mégiscsak férfi, szentet még nem láttunk belőlük. Nem mintha az valami megbotránkoztató lett volna, ha egy helyes nővel randizik, de Lucia negédessége olyan átlátszó volt, nem örültünk volna, ha még egy olyan férfit is képes az ujja köré csavarni, mint Nantu.

A hotel előtti Roosevelt térről a kivilágított Lánchíd és a budai Vár pompázatos látványt nyújtott. Amíg mi hangosan gyönyörködtünk benne, Judit félrevonta egy pillanatra Évát.

– Sajnálom, Éva, ezt a kissé kiélezett estét. Úgy érzem, kötelességünk jobban beavatni, megismertetni benneteket a kísérletünkkel. Bár Theoék, sajnos, elutaznak, talán az is segít a közös projekt előkészítésében, ha te nagyobb betekintést nyersz. John még jó két hétig itt lesz, mert egyben ez a vakációnk is. Szeretnénk elhívni téged egy kis bécsi kirándulásra. Van ott egy kedves kolléga, a laborjában sok mindent jobban megértenél, kézzel foghatóbbá válna. Meg beszélgethetnénk. Rendben?

– Persze, Judit – hagyta jóvá Éva különösebb mérlegelés nélkül. – Szerintem is jó lenne még beszélgetnünk – még elnézést akart volna kérni a Luciaval szembeni megnyilvánulása miatt, de Judit megelőzte.

– Bocs, Lucia nevében is. Ő már csak ilyen. Tudom, idegesítő sok ember számára. De mi már fel se vesszük. Meg egyébként is, nem barátnőként kötődöm hozzá, hanem munkatársként. Tudod, valaki olyannak, mint te, jobban örülnék. Ha nem is értünk egyet sok mindenben, én valahogy érzek benned egy olyan nagy adag tisztaságot, egy őszinte mélységet, elkötelezettséget… ami sok más hozzád hasonló képességekkel rendelkező emberben nincs meg.

– Milyen képességekről beszélsz?– csodálkozott Éva Juditra.

– Istenem, ilyenkor tényleg nem tudom, komolyan beszélsz, vagy viccelsz. Mint a minap is, Yumával kapcsolatban. Éva, neked különleges képességeid vannak, ez egyértelmű! Évek óta hasonló emberek között dolgozom, felismerem ezeket. Ráadásul elég sok mindent elmeséltél, amit én a mi kísérleteink alapján tökéletesen megértettem, értelmeztem. Van egy érzésem, Lucia piskóta hozzád képest. És ezt ő is érzi. Jó lenne, ha számodra is kiderülne. Van erre mód. Na, figyelj, jelentkezem, és beszélünk erről, rendben?


Éva hallgatagon nézett ki a taxi ablakán. Valamiért az a lambayeque–i este jutott az eszébe, amikor visszaérkezett Peruba és egyenesen a kórházba ment Paolohoz. Az után a látogatás után érezte ugyanezt, mint most: valami máris megváltozott, bár még nem voltak külső jelei. Most is fázósan húzta össze magán kiskabátját. Ugyanaz az ólmos súly nehezedett rá, ugyanaz a félelemmel vegyes passzív idegesség környékezte, mint akkor. De már ismerte milyen az, ha az ember előérzete fényévekkel megelőzi a történést, amikor még várakoznunk kell valamire. Amikor beindulnak végre az események, minden lenyugszik belül.

Szitálni kezdett az őszi eső. Életében először érezte jól magát ebben a ködös, nyirkos, párás időben. Passzolt a melankóliájához.

Fáradtan szálltunk ki a taxiból Éva kapuja előtt. Valamiért mégis biztos voltam benne, hogy régi összekacsintásunk, jelbeszédünk nem emiatt maradt el.

Hozzászólások: