Variációk egy valóságra - könyvrészlet

» » ajánló        

 

AZ OKTÓBER 27-I SOTER-BELI ARANYKAPU-EST SEGÉDANYAGA: RÉSZLET A PERUI PAPNŐ C. KÖNYVEMBŐL, VARIÁCIÓK EGY VALÓSÁGRA C. FEJEZET (115.OLDALTÓL)

 


Hajnali négy volt, amikor Éva arra ébredt, hogy a kaliba megszokott párája egyre erőteljesebb ködfolttá sűrűsödik a helyiség közepén.
Aztán mintha egy erős fuvallat suhogott volna át, ami végül rátelepedett és lágyan az arcát cirógatta volna.  Ekkor már teljesen éberen feküdt.
Nergal hangját hallotta a fejében, aki azt kérte, kapcsolódjon össze vele azon a fénysugáron, amit mindjárt észrevesz.
És valóban, egy villódzó kis fénynyaláb ért ekkor Évához. Figyelte, belőle honnan indul vajon ki a saját fénysugara, amivel összekapcsolódhatnának. Máris látta, amint a szívéből elindul a sugár, és minden külön instrukció nélkül összekapcsolódik a Nergal által küldött fénnyel. Ezt a fényes szálat követve hagyta Éva, hogy az egyre erősebben lüktető energiaörvény egyre magasabbra és magasabbra emelje. Ekkor észbe kapott, hogy nem kell, hogy a stabilan összeforrt fényre koncentráljon, szétnézhet, mi is történik körülötte. Óvatosan engedte magához az ekkor még csak halványan fel–felvillanó színes fénypontokat. Nergal ekkor ismét megszólalt és azt mondta, engedje el magából a görcsöket, a feszítéseket és hihetetlen látvány fog elé tárulni. Lélegezzen a tanult ritmikussággal. Éva lazított feszült koncentrálásán és elkezdte a ritmikus lélegzést. A fénypöttyök szinte azonnal reagáltak. Egyre kontúrosabb formákká kezdtek összeállni.
Tovább folytatta a tudatos lélegzést és elengedést. A formák eltűntek, illetve inkább átalakultak. Mintha egy kép vagy fotó jeleneteit nézegetné, úgy pergett szeme elé látvány. A kis kalibát látta, majd a többi barakkot is. Aztán az áthatolhatatlan esőerdőt – de fentről! Ennek ellenére egyértelműen felismerte, mintha már ezerszer látta volna. Aztán megpillantotta a fenségesen kanyargó óriási folyót. Az Amazonas! Úgy érezte, túl gyorsan halad, még gyönyörködni akart benne. A látvány úgy lenyűgözte, nem is érdekelte, mi módon repülhet felette. Apró falvacskákat, folyóparti nádviskókat látott, aztán egy nagyobb települést, melynek városias kivilágítása messziről kitűnt az érintetlen vadonból. Iquitos! Tévedhetetlenül tudta, hol jár és mit lát, ami talán rejtélyesebb volt, mint maga a szárnyalás. Majd egyre kisebbé kezdett válni alatta a táj, mintha csak egyre magasabbra emelkednének egy repülővel.
Óriási hegyláncokat látott, melyeket végtelen mélységű völgyek szabdaltak szét. Önkéntelenül kereste az eltéveszthetetlen formát, a Machu Picchut és óriási védelmező társát, a Huayna Picchut. Ha tudta volna, hogyan, és merte volna, legszívesebben körözött volna felettük, fenséges látványuk nehezen engedte útján tovább. De nem állhatott meg.
A gondolat sebességével talán egyszerre volt mindenütt, mert máris feltűnt a Titicaca–tó. Anélkül, hogy tudatosan bármiféle mozdulatot tett volna, pusztán talán a vágytól, lejjebb ereszkedett. Így észrevehette a hajnali derengésben már kéklő hullámokat. A szíve ugyanúgy megdobbant, mint amikor normál tudatállapotban, testben érkezett ide. Aztán egyre ismerősebb lett a táj, már felismerte az apró falvakat, szigeteket, benyúlásokat. Tévedhetetlenül tudta, hogy mindjárt Tiwanaku fölé ér. Először csak a romokat pillantotta meg. Majd megint Nergalt hallotta, aki azt mondta, figyelje a vörös fényt, hagyja megerősödni. Engedje, hogy ez a vörösség fedjen be fokozatosan mindent.     
Amikor minden ebbe csodálatos bíborba burkolózott és eltűnt a megszokott táj, hirtelen a régi Tiwanaku bukkant elő, pont úgy, ahogy utolsó ottjártakor megpillantotta. Végtelen hála öntötte el a szívét. Az öröm és boldogság eddig ismeretlen vibrációja kúszott végig a testében. Semmilyen földi érzés nem képes még csak halványan sem visszaadni a kitágult tudás és érzet kombinációját, amit átélt. Lassan lebegve ereszkedett egyre lejjebb és lejjebb, a fénysugarat követve. Egyszer csak ismét ott állt, a titkos kapu előtt. Nem várt instrukcióra, tudta mit kell tennie. Tenyerét a már ismert módon a kapu egyik pontja fölé helyezte és spirálosan körzött néhányat. A kőkapu megnyikordult és lassan félrehúzódott. Minden teketóriázás nélkül belépett, mint aki ismeri a járást.
És úgy is volt! Alig száz méter után, egy újabb kapun átlépve a jól ismert alabástrom folyosón találta magát.
Itt várt rá Nergal.
Minden eddiginél valóságosabbnak érezte a hatalmas Mestert. Bármilyen megrendítő volt is szemtől-szembe lenni Nergallal, mástól rémült meg. Attól, hogy egy pillanatra betüremkedett hátrahagyott tudata, ami egyre azt kopogta, mintegy ütemre, hogy mindez nem lehetséges! Félt, hogy elgyengül a fénysugárral való kapcsolata és elveszíti Nergalt.
– Ne félj! – nyugtatta meg azon nyomban Nergal – itt teljes az erőm. Biztonságban követhetsz.
– Én még sose szóltam hozzád – mondta Éva megilletődötten – Nem is sejtettem, hogy ismersz engem egyáltalán.
– A fényszál, amivel összekapcsolódtunk… az már egy régi kapcsolat, csak te nem láttad eddig. Ti, emberek, szintén össze vagytok kötve jó néhányan, nyilván kitalálod, valami olyasmi folytán, amit ti karmának neveztek. Majd egyszer erről is beszélünk, mert azért az sem teljesen úgy van, ahogy felétek tanítják. És persze össze vagytok kötve az őseitekkel.
– Szóval, rokonok vagyunk – mosolyodott el Éva halványan.
– Olyasféle – mintha Nergal is mosolygott volna, de a szeme legalábbis. – De ez sem a mai első találkozásunk témája. Szeretném, ha mélyen eltöprengenél majd mindenen, amit most megtudsz. És amit nem magyarázok el részletesen, annak mindig oka van, és legtöbb esetben arra te magadnak kell rájönnöd.
– Biztos vagyok benne, hogy máris olyat fogok kérdezni, amin bosszankodni fogsz…
– Biztosan nem. Mert nem szoktam bosszankodni. Legfeljebb figyelmen kívül hagyom majd az ostobaságokat – Nergal szigorúnak hangzott, de a szeme mindig mosolygott. – Tehát, ha nyaggatsz valamivel és nem felelek, az nem azért lesz, mert nagyot hallok!
Éva csak bólintott. Még jócskán szoknia kell Nergal tanítói stílusát, ez világos volt. Bár tisztán érezte jóságos szívét, modora valóban meghökkentően érzelemmentesnek tűnt, ami tisztes távolságtartásra és visszafogottságra késztette Évát egyelőre.
– Igazából, fogalmam sincs, hogy mi történik most velem. Mindez valóság–e vagy csak a meditációm szüleménye?
– Bár reméltem, hogy nem teszed fel ezt a kérdést, mégis megértem. Végül is, jó, hogy egyszer és mindenkorra most tisztázzuk, utunk elején. Értelmetlen az elválasztás, a megkülönböztetés, amiről beszélsz. Ti csak vagy–vagy–ban tudtok gondolkozni. De legalább neked, meg kellett volna tanulnod már is–is–ben létezni. Miért szorítod magad a választás korlátai közé? Miért hiszed, hogy vagy az az igaz, hogy most ott fekszel a perui esőerdőben, egy mocskos viskóban rabként, vagy pedig, hogy itt vagy velem Tiwanaku földalatti titkos folyosóján, legszabadabb formádban?
– Értem, amiről beszélsz, Nergal, de felfoghatatlan ez nekem.
– Hát akkor ne akard felfogni! Egyelőre legalábbis ne ezzel foglalkozz. Egyszerűen engedd, hogy a dolgok megtörténjenek! Vagy – és itt egyértelműen Theo–szerűen elmosolyogta magát – menj vissza, és nézd meg, ott vagy–e a barakkban! Más választásod nincs ugyanis. Az agyalást hagyd abba, kérlek!
– Hm, mintha lehetetlent kérnél! De tudom, ezt már én is tudom, a mentális logikázás szüli az összes akadályt. Az akadályokat, ami az energiafolyamokat megállítja.
– Akkor most tovább is léphetünk – mosolygott megint Nergal – Szó szerint is. Gyere!
Elindult Éva előtt, így végre nyugodtan szemügyre vehette a … férfit. Több mint sutának tűnt így nevezni, fogalma sem volt, Nergal ember–e, isten–e, ki ő? Óriásinak tűnt Éva mellett, de mint később megtudta, ez a nagysága meg sem közelítette az eredeti méreteit. Éva előtt csak jó kétméteresként jelent meg, de elmondása szerint ennél jóval nagyobb. De tiszteletben tartja, hogy valóságos méreteikben nehézkes lenne az együttműködés és kommunikáció, így egy Évának megfelelőbb méretarányban vetíti ki magát ebben a köztes dimenzióban, ahol találkozni tudnak.  
Nergal, mint eddig és a továbbiakban is, szinte mindig egy fura anyagú türkizkék, testhez simuló kezeslábas–szerű ruhát viselt, egyáltalán nem olyat, mint amikben a holovideón látták. Sokkal inkább valamiféle űrruhának tűnt valamelyik sci–fi filmből. Minden esetre csodálatosan passzolt világoskékes–szürkés szeméhez és sötétbarna hajához.
– Nagyon sok mindent fogok neked tanítani, Éva. Emlékszel, megígértem neked a holovideón, hogy minden segítséget megkapsz, megkaptok. Soha nem kell mást tenned, mint rám hangolódsz, felemelkedsz az én frekvenciámra és máris ott termek melletted.
– Mint a mesében.
– Naná! Olyanok írják a meséket, akik ismerik a dörgést! – nevetett a hatalmas király.
– Nergal! Jobban szeretném, ha előbb te elmondanád, amit tudnom kell, és én majd csak utána kérdezgetnélek. Bevallom, halvány sejtelmem sincs, mivel kezdjem. Vagyis… egy pillanat! – cövekelt le Éva, ahogy egy kanyar után felbukkant a túl jól ismert mintás folyosó. – De hát innen léptünk a Kristálykönyvtárba! Itt fejtettük meg az asztrológiai képletet és találtuk meg a csigalépcsőt a könyvtárhoz! Azt hittem, itt minden megsemmisült!
– Azt hitted? Akkor biztos úgy is volt. Ám most a Könyvtár épen áll, benne pedig háborítatlanul nyugszik a kristálykorong.
– Akkor mire volt jó az egész színjáték, hogy megsemmisül?
– Nem nevezném színjátéknak. Az idősíkokat majd lassan megérted. Azt nem lehet mentálisan felfognotok, azt át kell élnetek. Persze ez a helyzet a legtöbb „transzcendens” jelenséggel, ahogy ti nevezitek. Fájdalmas látnunk, hogy a legtöbben ésszel akarják megragadni azt, amit át kellene élniük! A régi csapdahelyzet! Ez sodorta bajba, katasztrófákba a földieket mindig. Az ész mindenhatóságába és felsőbbrendűségébe vetett nevetséges hitük! Láttad a holovideón mit tettek annak idején? Kristályimplantátumokat ültettek a fejükbe!
– Most is...
– Persze. Ezért hívtalak ide, vagy nem? Na de, haladjunk sorjában. Azt akarom, hogy a tanításom ne csak verbális információátadás legyen, hanem tapasztald meg, amit csak lehet. Emiatt kellett kihoznunk a biztonságos légkörből, mert ott mindez merő filozofálgatás és spekuláció lenne. Abból valódi teremtő erőd sose lenne!
–  Na ja!  Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni...
– Ismerem – nézett komolyan Nergal Évára – Látod, minden tudás a rendelkezésetekre áll. Népem megtartotta parancsomat. Éltették az ősi tudást az énekekben, tudom, hogy ruháikra rávarrják az írásokat is. Mégis tudatlanok vagytok! Így hát kénytelen vagyok válaszolni az előző kérdésedre. Ami megsemmisül, az újra tud formálódni. Ti csak a jelenlegi fizikai kivetülést tudjátok elpusztítani. Egy lehetséges jövőben megsemmisült. Most dönthetsz úgy, hogy nem semmisül meg. Rád bízzuk.
– Esetleg ti az emberi testet is fizikai kivetülésként értelmezitek? Az is pont így újra tud formálódni?
– Nem teljesen így, de hasonlóan. Az embernek földi sorsa van, és a mindenkori jelenben történő események folyamatosan változtatják az örök részét. Tehát az újraíródás, bár ugyanúgy megtörténik, mégse lesz soha az előzőnek a pontos másolata. Mindig új formában íródik újjá, vagyis ölt testet, mindig a születés pillanatában rendelkezésére álló „életesszenciája” alapján, annak megfelelően.
– Hogy élhettek ti a föld alatt? Mi az a Belső Föld? Az Alvilág?
– Hát, attól függ, melyik alvilágra érted. Én nem foglalkoznék azzal a fajta „alvilággal”, amit pokolnak állítottak be. De nem is az az alvilág, ahol a „halottak” lelkei vannak. Merthogy az élet annyira örök, hogy a léleknek teljesen mindegy, hol van! A lélek nem várakozik akkor sem, ha nincs földi testben, hanem „él”. Éli éppen valamilyen formában tovább az életet. Ti csak innen, e beszűkült földi élet szemszögéből vélitek úgy, hogy az innen eltávozott lélek valahol kószál, kínlódik, várakozik, hogy újra leszülessen. Szó sincs erről! A lélek, mivel örök, más létformájában nagyon is aktív! Nyüzsgő világ van a földin túl is, ahogy azt már te is kezded megtapasztalni. Nos, ez az alsó világ, vagyis a Belső Föld, ahová megyünk, és ami az én birodalmam, az egy valóságosan is létező világ a Föld belsejében. A mi világunk azonban nem csupán háromdimenziós, sokkal több. De sok része meglátható és megfogható a harmadik dimenzióban is, ahol a földi emberek nagy része él. Javarészt azonban egy finomabb rezgéstartományban létezünk, térben sokszor közel a Föld magjához. Ennek a magnak ugyanis igen különleges rezgése van, ami a Föld semelyik más részén nem található meg. Ahogy a neve mutatja, ez a Föld magja, őssejtje, ami köré megszilárdult a fizikai Föld. Ez egy kristályszerkezetű, vashoz hasonlatos, de nem vasmag. Ez a mi belső Napunk.
– És miért olyan különleges ez az anyag? Miért nincs több ilyen a földben?
– Mert egy másik naprendszerből származik. A Föld azért különleges, mert nem itt, ebben a Naprendszerben alakult ki, mint a legtöbb bolygó és csillag. Egy másik, nyolc főbolygóból álló naprendszerben született, de kivált onnan és ehhez a naprendszerhez csatlakozott. Ezért a magjában hordozza az anyabolygó szerkezetét, és ezt a bolygót ti ismeritek. Megtalálható ősi feljegyzésekben, mítoszokban, de még az Özönvíz utáni megannyi kultúrában is számon tartották jelét, a nyolcágú csillagot.
–   A Nibiru! – kiáltotta Éva.
– Ti, ebben a naprendszerben így hívjátok, mert egy másik bolygórendszer Naperejét képviseli és azt hozza el ide. Nibiru – Nap–erő, ezt a nevet kapta itt, és mi boldogan elfogadtuk, hisz tényleg ezt jelenti, nemcsak számotokra.  Ő tartja a kapcsolatot köztetek és a régi Nap között, az előző két naprendszerből. A legkorábbiban, amit még számon tartunk, a Szíriusz volt a Napunk, ő a Föld nagyanyja, ha megengeditek ezt a hasonlatot. Ott született a Nibiru, aki elhagyta azt a bolygórendszert, majd „szülte” a Földet, aki követte anyja példáját, és szintén egy másik naprendszerhez csatlakozott. Ám az anya és nagyanya sose hagyja el gyermekeit, ezért tartjuk a mai napig is veletek a kapcsolatot.
– Hát így kerültél te is ide, a Földre, végül is a Szíriuszról?
– Én nem éltem a Szíriuszon soha, de őseim igen. Nekünk, akárcsak nektek, földi embereknek, ugyanúgy van fizikai létünk, bár ezt sokkal finomabb rezgésszinten éljük, mint ti. Bár egy-egy kivetülésem, amit most látsz, nem örök, nektek mégis annak tűnhet, hisz a földi mértékhez képest sokkal tovább él, úgy 3600 földi évig. De ugyanúgy van örök, isteni részünk, és nekünk ugyanúgy az a célunk, hogy a vándorruhánkat egyszer csak végleg levessük és már csak az isteni részünkben létezzünk tovább. De ez még nekem is arrébb van, noha talán közelebb vagyok hozzá, mint a legtöbb földi ember.
– Sokan élnek a Belső Földön?
– Igen.
– És kik ők? Emberek?
– Nem. Embernek csak azokat nevezhetjük, akik földi sorsot vettek fel. Ez nagyon sok egyéni okból lehetséges. Nem mindenki vett magára emberi sorsot azok közül, akiknek látszólag emberteste van. Hogy jobban megértsd: itt, a belső világban, túl közel vagyunk a Nibiru őssejtjéhez, tehát egész szabályrendszerünk, gondolkodásunk, képességeink a Nibiru–beli életnek felelnek meg. Mi most nem a saját sorsunk miatt élünk itt, hanem kizárólag segítőkként, illetve vannak, akik csak megfigyelőkként, átutazókként, mint amikor ti egy ideig másik országban éltek, dolgoztok vagy turistáskodtok, ahogy nevezitek. Viszont nektek a vállalt földi sors megéléséhez a földfelszínre kellett költöznötök, mert a Föld saját vibrációjával ott töltekezhettetek fel.
–   Akkor veletek soha nem is éltek emberek?
– Hm, ez nem könnyű kérdés. Igen is, meg nem is. Voltak, akik közülünk származnak, de valamilyen okból úgy döntöttek, hogy földi sorsot vállalnak magukra. Ilyen voltál például te is. De nem vagytok túl sokan. Sok helyről származtok, sokféle genetikát hordoztok magatokban. A közös bennetek, hogy valamilyen okból és céllal meg kell tapasztalnotok a földi sorsot, létezést. Ehhez különleges vibrációt, kódot kapott a szellemi génetek, így váltatok Földanya gyermekeivé – is. Ez egy "kettős élet", hisz nem törlődött teljesen az eredeti származásotok, így valamennyire mindig különböztetek a "valódi" emberektől, akiknek csak és kizárólag földi DNS-ük van. De a vállalt földi sorsotok miatt végső soron emberré váltatok. Éva, ez nagyon összetett kérdés. Valahogy úgy mondhatjuk, hogy minden ember kozmikus lény, testvér, de nem minden kozmikus testvér ember... nem tudom, érthető–e? Egy család vagyunk, mégis, minden bolygón másképp nevezik az ott élőket, akkor is, ha hozzátok hasonlóak. Vannak planéták, amelyeknek dimenziója, ezáltal struktúrája, légköre igen hasonló, mint a Földé. Itt hasonló társadalmak, életformák alakultak ki. Sokan ezeket a bolygólakókat is az egyszerűség kedvéért embernek nevezik. De szerintem ebbe most ne bonyolódjunk bele. Ami ebből fontos, azt már elmondtam neked.
Éva egy darabig nem szólalt meg. Nem kis falatnak kell lecsúsznia a torkán! Már tényleg nem fogja tudni, hogyan is nézzen magára! Kissé arrébb sétált, és szaggatott lélegzéséből Nergal tudta, vére lüktetését igyekszik csillapítani.
Elementáris erővel tört rá a réges–régi emlék, amikor Killa zihált így éjjelenként a tragédia előtt. Halhatatlanból halandóvá válni – legalábbis földi fogalmak szerint, és földi humorral szólva – minimum "embert próbáló" bármelyikük számára!
– A felszínen már nem érezni a Nibiru rezgéseit? – kérdezte Éva, visszaterelve magát és érzelmeit a tanításhoz. Nergal egy mosollyal bólintott Éva felé önkontrollja elismeréseképpen.  
– Bár nem akarjuk kiiktatni, de erősen árnyékoljuk. Így egy–két földi pont kivételével igen csekély mértékben érzitek. 
– Na, sejtem, milyen pontokról lehet szó! A piramisok, barlangok...
– Ez így elnagyolt. Kérdezd Jeszevet és Vince atyát. Jeszev elmagyarázza majd neked az időkapukat. Ez az a kapu, amin te is átléptél. Ez az átlépés a föld bizonyos pontjain szinte elkerülhetetlen, ha az illető tudata már lehetővé teszi. Azért időkapuk, mert az idő nem mennyiség, hanem minőségi állapot. Vince atya pedig elmeséli neked, mi is volt a Pálosok legjelentősebb feladata, ami igencsak szoros kapcsolatban van a Belső Földdel. Ők voltak az összekötők a két világ között. Az átjárók, vagyis a kapuk némelyike fizikai, de javarészt tudati átjáróink vannak. A fizikai kapukon való rendszeres átlépéshez komoly testi kondíció is szükséges. Ezért volt a pálosok között sok LUGAL, vagyis Hatalmas ember. Hatalmas szellemben és erős testben.
Éva csak bólintott megint. Magában furcsállotta, hogy Vince atya ezek szerint mégse avatta be őt a valódi rejteki dolgokba, de nem akarta Nergalt ezzel az értetlenkedésével terhelni. Megértette, hogy a nagy király kizárólag azokban a kérdésekben fogja vezetni, amiben senki más nem segítheti.
Azon már meg se lepődött, hogy Nergal milyen jól ismeri a többieket is.
– Theoval milyen a kapcsolatod? – csúszott ki a hirtelen kérdés Éva száján.
– Ősrégi, szó szerint. Theo az elsők között volt, akik emberi sorsot vettek magukra. Az okát, ne haragudj, nem mondhatom el neked. Majd ha Theo rájön és megfejti, akkor, ha akar, beavat téged is. A lényeg, hogy nézetem szerint már igen közel van a feloldásához.
– A Kristálykönyvtárban, amikor a monitorról szóltál hozzánk, még nem tudtad, kik vagyunk. Mikor azonosítottál be minket?
– Amikor a felvételt készítettem, az ősi időkben, nem lehettem biztos abban, kik jutnak el végül is a Kristálykönyvtárba. Az embereknek, és persze mindenkinek a Kozmoszban, szabad akarata van. Viszont már nagyon régóta nyomon követem az életeteket… nemcsak a jelenlegiben. Amikor meghallgattátok a felvételeket, én már tudtam rólatok.
– Tudom, hogy borzasztóan kishitű vagyok… de én hogy kerültem a képbe? Miért pont én vagyok most itt veled? 
– Egyrészt, sokan itt lehetnének, de nincsenek. Erről őket kellene megkérdezned.  Yuma egyszer megmondta neked, hogy sokkal több a felébredt ember, mint hinnéd, ám igen kevesen maradnak hűségesen az úton. Másrészt, erre neked magadnak kell rájönnöd, mindabból, amit eddig mondtam neked. Minden információ a rendelkezésedre áll ahhoz, hogy erre egy szempillantás alatt rájöjj.
Ekkor odaértek a kis csigalépcsőhöz. Nergal beütötte az asztrológiai kódokat a padozat mintájába, és a lépcső leereszkedett. Éva lélegzet visszafojtva figyelte. Csak nem a Kristálykönyvtárba mennek? Hihetetlen volt, hogy még egyszer beléphet! A szíve vadul kalimpálni kezdett.
– Kérlek, lélegezz egyenletesen. A ritmikus módon – szólt rá Nergal, anélkül, hogy hátrafordult volna.
Beléptek a Kristálykönyvtárba. Éva ugyanúgy lenyűgözve állt a Kristálykorong és a Napkorong előtt, mint első alkalommal.
– Mondd, Nergal, ha bárki más idejönne, ugyanezt látná?
Nergal megvakarta az állát.
– Éva, ilyen általánosságban mióta beszélünk? Bárki, bárki… mutass egy bárkit! Bárki nincs! Aki csak azt hiszi, amit a fizikai szemével lát, az ő dimenziójában nem látja ezt, abban romok vannak. Mégpedig azért, mert abban a téridőben ezt a történelmet teremtették meg azok, akik szánt szándékkal bezárták a téridőt.  Van, aki számára léteznek magasabb síkok is, ők igen, látnák ezt. De kevesen szánják rá magukat olyan életre, ami során idevezethetne az útjuk.
– És Theo? Nantu? Meg a többiek?
– Nantu, Yuma és Vince atya, tudod, őrzők. És meg kellett találniuk többek között téged, ehhez a nagy feladathoz, hogy kinyithassuk ismét a kapukat. Theónak pedig előbb szembe kellett kerülnie ősi önmagával és meg kellett válaszolnia bizonyos kérdéseket. De mindannyian látnák. Feltéve persze, ha össze akarnak kapcsolódni velem. De most hallgassunk. Kérlek, hangolódj rá a Kristálykorongra. Kapcsold magad össze vele.
Éva persze ösztönből azonnal megkérdezte volna, hogy azt hogyan tegye, de már maga előtt is szégyellte volna. Hátha sikerül…
Könnyebb volt, mint hitte. A Kristálykorong ugyanis üdvözölte! Évának döbbenetében is volt annyi lélekjelenléte, hogy elnyelte ezer kérdését, de azért  csaknem szájtátva Nergalra bámult.
Jobb híján, szívében viszonozta a korong üdvözlését. Végül is, már ismerhették egymást, futott át ez az elképesztő lehetőség rajta. De nem sokáig lamentálhatott, hogy mi is folyik itt, mert egy jól ismert, csak sokkal erőteljesebb bizsergés hullám borította el. A kristály energiája. Rákoncentrált a testére. Meg akarta figyelni, van–e valamiféle különleges érzete. Persze, hogy volt! A kristály… engedélyt kért Évától, hogy összekapcsolódhassanak! Majd kilenc világosan körülhatárolható ponton erős örvénylést figyelt meg. A kilenc energiacsokor! A kristály szépen bekapcsolta magát az energiaközpontjaiba. Majd mintha valaki azt mondta volna a fejében, hogy figyelem, adatcsere!
Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel majdnem.
Kitapinthatónak találta az egész folyamatot. Szinte látta, ahogy az adatok, információk helyet cserélnek közte és a korong között! Eleinte rettentő gyorsan mértani alakzatok rohantak, majd számok, majd ismeretlen szimbólumok. Bár fogalma sem volt, mennyi ideig tartott az egész, nem tűnt túl hosszúnak. Amikor befejeződött, Éva Nergalra nézett, aki kissé hátrébb állt, hogy ne zavarjon.
– Gyorsan mondom, nehogy megkérdezd! – mosolygott Nergal – A korong Killa aktiválódott kristályához tudott azonnal kapcsolódni. 
–  Mondd Nergal... mindezt csak Killának köszönhetem? Vagy van nekem is némi szerepem az egészben? 
– Nem csak tebenned van ez a nanokapszula. Hisz Killa átörökítette a lányunknak, ő pedig továbbadta vérvonalán keresztül sokatoknak. De, ahogy Yuma ezt is világosan elmagyarázta neked, a sok lehetséges hordozóból, felébredettből igen kevesen vannak, akikben összeadódik az összes feltétel: az igazság szomjazása, a bátorság, a lelki tisztaság, az elindulás és legfőképpen az, hogy odaszánja egész életét Istennek. Benned mindez együtt van. Amit kaptál, a képességek tárháza, az sokakban megmarad lehetőségnek, mert sose aktivizálják. Ha kapsz egy kertet, azt felvetheti a gaz, de varázsolhatsz belőle egy valóságos kis édent is. Az, hogy mindez benned aktivizálódott, kizárólag neked köszönhetjük, Éva!
Mivel Éva nem szólt, nem kérdezett, csak intenzíven emésztgette az egészet, Nergal folytatta.
– Kell egy kis idő, hogy átíródjanak a korong adatai. Ne légy türelmetlen! Így sokkal gyorsabb hozzáférésed lesz minden tudáshoz, amire csak szükséged lesz. Ám ez a tudás igen különleges módon tárolódik benned: kizárólag a szív tudja aktiválni! Ha nem lendülsz a szíveddel működésbe, mindörökké passzív maradhat, és te nem is fogsz tudni arról, hogy mi lakozik benned! Most pedig, ha kifújtad magad és körülnéztél egy kicsit, akkor mennünk kellene, Éva. Túl tömény volt ez neked így is.
– Istenem! Nem lehetne, hogy ne menjek vissza a pokolba? A fogságba? Nem tud engem senki onnan kiszabadítani?
– Dehogynem! Ki is tudnánk szabadítani, és neked is szabadságodban áll nem visszatérni – mondta Nergal minden érzelem nélkül – De akkor hogyan és mivel segítenél majd az embereken?
Éván annyira erőt vett hirtelenjében a csüggedés, a további brutalitástól való rettegés, hogy ezt még Nergal is megérezhette.
– Éva! A lelked, látod, szabad! Sőt, ennél még nagyobb szabadságod is van! Fél óra alatt megtanítanom neked legközelebb, hogy tudsz testileg is bárhová eljutni. De jobb neked, hogy még nem tudsz élni ezzel a képességgel, hidd el. A fizikai szenvedés hatalmas energiákat nyit meg a szellemedben, amire nagyobb szükséged van most, mint a fizikai szabadságra. Túl fogod élni a tortúrát. Ahogy te nevezted az imént, a pokolban ismered meg az emberi mélységet és magasságot. Az élet kiélezett pontjain nyílnak fel a rejtett erők! Legyen elég neked ennyi biztonság, hogy tudod immár, ki fogsz szabadulni. A vörös kavicsos útra az álmodban emlékszel? Vérrel és áldozattal jutsz a kincsedhez...
– Még az álmaimat is ismered?
– Már sokszor szóltam hozzád annak idején is.
Nergal megfogta Éva vállát. Érintése végtelen nyugalmat sugárzott át.
– Vissza kell indulnod. Most nem bírsz többet ebből az erőtérből.
Nagyon régi barátok meghittségével köszöntek el egymástól. .
A visszafelé utazásból Éva semmit nem érzékelt, de az is lehet, az időben meg sem jelent, egyszer csak ismét a rongypokrócokon feküdt. Szédült. Aztán egy szavakkal alig átadható epe keserű folyam indult fel a gyomrától a torkáig.
A bibliai Jelenések könyve nem pont erről beszél? – jutott eszébe – Amikor Jánosnak az Angyal egy könyvecskét ad, és azt mondja, nyeld le, nem ugyanerről az epe keserű érzésről ír? Amikor feltárulnak Isten rejtett dolgai, azok az emberek számára emészthetetlenek. És a nehezen emészthető dolgokhoz sok epe kell.


 

Hozzászólások:

Ez a weboldal cookie-kat használ. A böngészés folytatásával hozzájárul azok használatához. További információkElfogadom