Ősmagyarok nyomán Dél-Amerikában

» » Magyarságkutatás        

 

ÚTINAPLÓ

GOLENYA ÁGNES ÉS ISTENES GYŐZŐ

2010-2011-ES PERUI, ECUADORI ÚTJA

 

 

Frissités: 2016.07.13.

Bővebben ezekről a témakról az azóta megjelent könyveimben olvashat:

Perun innen és túl

http://golenya-agnes.hu/konyvek/434-perun-innen-es-tul

Táltosok barlangja

http://golenya-agnes.hu/konyvek/435-taltosok-barlangja

 

 

 

Tisztelt Olvasó!

 

2011. március 2-án értünk haza 4,5 hónapos dél-amerikai utunkról. Ahogy gyorsan végignéztem egy-két hazahozott anyagunkat, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy néhány érdekes gondolatot máris ne osszak meg az érdeklődőkkel. 

 

 

Ősmagyarok nyomán Dél-Amerikában

 

A hazug történelemtanítás nem csak a Föld nevű bolygó mai gazdasági-politikai berendezkedését tette olyanná, amilyen. A torzulás kihat erőteljesen a lelki és szellemi (spirituális) síkon is, és én személy szerint az utóbbit tartom nemcsak a legfontosabb, de szellemi távlatokból nézve, az egyetlen fontos torzulásnak.

 

A meghamisított történelem messze több kárt okoz, és nem csak helytelen információkhoz, egy téves teóriához vezet. Az emberiség – és köztük listavezető a miénk - elhazudott történelme nem „csupán” egy mentális tévút, ami tévhithez, abszurd világnézethez, üres vallásokhoz vezet. Ez önmagában is rémisztő „pálya” az emberiségre nézve, de ennél még nagyobb katasztrófát okozott és okoz még napjainkban is.

 

Ma ugyanis már nem tudjuk, hogy az „EMBER” honnan jött és mit is csináljon ezen a bolygón?

Nem tudjuk, mit jelent valójában az EMBER-lét. Nem ismerjük a valaha működő képességeinket. Magunkra nézve teljes az identitás-vesztésünk.

 

De nemcsak magunkkal nem vagyunk tisztában. Meghamisított Isten-képet tesznek elénk évezredek óta. Tudatosan elvágták a szellemi-, lelki-, és fizikai hazatalálás útját.

 

Természeten fájdalmas az is, amit a bőrünkön nap, mint nap érzünk, a sérelmek, ahogy a magyarok iránt viseltetnek, amit rólunk hamisan gondolnak, de ez semmi ahhoz a kínhoz, amit szellemi szinten előbb vagy utóbb, mindannyiunknak meg kell tapasztalnunk, ha kinyílik végre a szemünk.

 

Ha kinyílik végre a szemünk, fájdalmas lesz először szembenéznünk mindezek súlyával. A Felelősséggel. Ez a szembenézés, tapasztalatom szerint, inkább egyénenként a legnehezebb. Olyan hazugságréteg nézhet szembe velünk, amit bizony nem mindenki tud könnyen megemészteni. Borzalmas érzés elismerni, hogy bizony becsaptak bennünket. Ezzel mégsem szabad tovább hárítania a kötelességét egy magyar embernek sem! Mégpedig épp azért, amit az előbbiekben elemeztünk: mindennek van egy szellemi súlya is, arra nézve is, aki ezt nem akarja tudomásul venni. 

 

Aki vállalja ezt a szembesülést, aki vállalja a terhes, hosszadalmas és sokszor szívszorító felülvizsgálatot, újraértelmezést, nyomban „ajándékot is kap” Istentől. A felelősség felvállalásával megkapja a Lehetőséget is. A lehetőséget, mit jelent megismerni a Valódi Emberlétet, mit tartogat ez a megnyílt út számunkra. Személyesen fogja tapasztalni munkájának ízletes gyümölcsét! Az elme, a gondolkodás megújulása magával hozza a lélek újraéledését és új, csodás szellemi képességek „felébredését”.

 

Személy szerint azt tapasztalom, a legtöbb ember számára egyszerűen elképzelhetetlen bármi, tehát nem létezik mindaz, ami a nyilvánvalón túl van, ami nincs beírva a tankönyvekbe, amit nem mond be a rádió. Akár eltitkolt történelmi tényekről beszélek, akár Isten dimenziójáról, legkönnyebb meg se hallgatni vagy legyinteni. Nemcsak a rosszat, a jót is nehéz feldolgozni. A jó hírt, hogy nagyon ősi gyökereink vannak, ősi kultúra örökösei vagyunk. Épp az ellenkezője igaz annak, amit belénk akartak sulykolni, hogy beteg lelkű és szellemű nép legyünk! 

 

Játsszunk el tehát most azzal a gondolattal, hogy mi van akkor, ha az emberiség történelme egészen más, mint amit eddig tanítottak nekünk, és amiben őseink nemcsak fél Európában és Ázsiában, de még Amerikában is a kultúraépítő népek szövetségébe tartozott.

 

A magyarok történelme és még ezer más gondolat...

 

Fontos, megkérdőjelezhetetlenül fontos minden népnek ismernie gyökereit, és ebbe kapaszkodni. A pszichológiának eszébe se jut kétségbe vonni egy ember családi hátterének, a felmenőknek, a származásnak a fontosságát az egészséges személyiség kialakuláshoz.

 

Egy nép esetében azonban nemhogy ezt kétségbe merik vonni a történelem és a világ alakítói, hanem büntetni próbálják. Megpróbálnak erőszakosan megfosztani ettől a jogunktól.

 

Mégis, még ezen a síkon is túl kell lépnünk, meg kell haladnunk, és egy jóval nagyobb távlatból kell felgombolyítanunk nemcsak a magyarság és rokonaink valós földi történelmét, hanem ismét kozmikus viszonyrendszerbe kell visszaállítanunk önmagunkat magyarként és individuumként egyaránt.

 

A kettő egymás nélkül nem megy!

 

Azért tartom ennyire fontosnak mindezt elöljáróban, bevezetésként hangsúlyozni, mert ma, amikor már megindult egyfajta ébredés, gyakran látom a visszaállítás egyoldalúságát. Pusztán fizikai síkon, egy időbe zárt emberi történelmet próbálnak tisztázni, ám a legalapvetőbb spirituális gyökerekig nem sokan nyúlnak vissza. Márpedig, éppen a magyarság esetében, ez további veszélyeket generálhat. A továbbra is elzárt szellemi erő, a kozmikus energia, az isteni tudás, a MAG, ami mindvégig népünk ereje, hajtómotorja volt, ellenünk fordulhat. Nem lehet a palackból csak félig kiszabadítani a szellemet.

 

A továbbiakban elsősorban dél-amerikai történelmi szálakat próbálok hozzáfésülni a már eddig feltárt történelmünkhöz. Mindezt megpróbálom mindhárom síkon, fizikai-mentális (tények), lelki és szellemi síkon. Szellemi síkon azt értem most, hogy fel fogom használni azokat az információkat is, kiegészítésként, és minden esetben alátámasztva utólag megismert tényekkel, amiket szellemi tanítómesteremtől kaptam és kapok.

 

Mit is tudunk mi Dél-Amerikáról?

 

Azt kell, mondjam, megdöbbentően keveset. Nem sokat tanítanak e földrészről az iskolákban, és az se túl igaz.

 

Valamiért, aminek okát még ma sem értettem meg teljes mértékben, pár éve Dél-Amerikába, pontosabban Peruba kerültem. Az, hogy kerültem, nem túlzás, mert egyik napról a másikra történt (ez is szép, de hosszú és külön történet).

 

A legtöbb, vagy mondhatnám az összes Peruba készülő turistával, kutatóval ellentétben én sose vágytam oda. Sőt, gyerekkoromban egy ország volt, amire egyszer a TV előtt, egy útifilm közben ráböktem, hogy „na én ide aztán sose fogok elmenni”, az Peru volt. Akkor, gyerekként borzalmasan irritált a sok cifra szőttesben járó „indián” (akkor még így mondtam), igen fárasztónak tartottam azt a furcsán nyüzsgő országot. Nemhogy nem vonzott, de taszított. A „Sors fintora”, hogy életem legfontosabb részévé vált, és jól sejtik, nem véletlenül (ami ugye nincs is).

 

Szóval, igen erősen beszippantott Peru, majd múlt év végétől mostanáig (2011. március 2-ig) további néhány dél-amerikai ország. Amivel ott találkoztam, az alapvetően megváltoztatta nemcsak történelem szemléletemet, de Isten-képemet, identitásomat is. Mert évekkel ezelőtt mindezek vezettek el magyarságom felfedezéséhez, a mostani felfedezések pedig jelentős mértékben megerősítettek és tágították a képet. Egyszer, mikor azon tépelődtem, miért kellett nekem ilyen messzire jönnöm, annyi nehézséget megélnem tízezer kilométerre a kényelmes otthonomtól, meditációban az alábbi választ kaptam: van, akinek messzire kell menni ahhoz, hogy kellő perspektívából lássa meg egy dolog teljességét.

 

Így láttam én meg Peruból a magyarság teljességét.

 

Mi köze a magyaroknak Dél-Amerikához?

Kiindulási tézisként a lehetőségek közül a következő mellett döntöttem:

Móricz János azt állítja, hogy nagyon sok.

 

Nézzük akkor:

Ki volt Móricz János? Ehhez kérem, olvassák el vagy a honlapomon található, egyelőre további kiegészítésre szoruló információkat, vagy más forrásból nézzenek utána, erre most itt nem térnék ki.

Mit állított?

Hogy sok közünk van Dél-Amerikához

Hogy több európai néppel együtt onnan származunk, ott volt Ó-Szkítia, az őshazánk.

Jobb, ha bevallom, e kijelentésére több bennem még a kérdés, mint a kiforrott válasz, még tyúk kontra tojás szintű a probléma, legalábbis számomra.

 

Jelen pillanatban négy lehetőséget látok a válaszra:

 

- Dél-Amerikában van az őshazánk és onnan kerültünk a Kárpát-medencébe (30-50 ezer évvel ezelőttről beszélünk!), majd az Ural területére, Mezopotámiába, Távol-Keletre (ehhez kérem egyéb hatalmas forrásmunkák megtekintését, bőven van)

 

- A Kárpát-medencéből kerültünk többek között Dél-Amerikába, Távol- és Közel-Keletre

 

- Egyik sem, mert párhuzamos letelepedés történt egy közös kozmikus eredetből, valószínűleg egy közös földi őshazából, (ez valamelyik elsüllyedt kontinens volt) egy kataklizmát követően

 

- Mindezek matematikai variációi.

 

Bárhogy is volt, lényegtelen ahhoz képest, hogy kézzelfogható ősi szálak kötnek bennünket össze Dél-Amerikával is.

 

Pár éve még meghökkentő volt arról olvasni, hogy őseink voltak az ural-altáji birodalomépítő népek, hogy őseinkhez köthető az egyiptomi és sumir kultúra, rokonok lehetünk még a japánokkal is, és hogy Indiában a védikus tudás majd a buddhizmus alapját szintén ősi tudásunk képezi.

 

És most bekúszik ebbe a színes képbe még Dél-Amerika is?

Igen! Ha tetszik, ha nem, annyi, ma is szó szerint kézzelfogható tény támasztja alá, hogy nem söpörhetjük le az asztalról! Ezt szeretném tömören itt megosztani Önökkel illetve előadásaimon majd még részletesebben feltárni. Előre bocsátom még egyszer, nem feldolgozott anyagot és kész elméletet tárok Önök elé, hanem egy megkezdett kutatást és személyes tapasztalatomat, tudásomat. Azért teszem, hogy még többen kezdjünk mindezzel foglalkozni, hogy a magyarság és a kozmikus eredetünk hitelességét még jobban feltárjuk, megértsük és terjesszük.

 

AMERIKA ŐSISÉGE

avagy az Újvilág elnevezés képtelensége

 

Régóta figyelem, hogy az elnevezéseket, ha komolyan vesszük, és felnyitjuk őket, izgalmas összefüggések tárulnak fel. Ilyen az Újvilág elnevezés. Ezt talán még egy laikus is gyanúsnak tartja, hogyan lehet újnak nevezni valamit, ami vélhetően a felfedezése előtt is már létezett? Hát egy óriási adag egocentrizmus (a gyarmatosító európaiak pökhendi ön-központú világnézete), de sokkal inkább egy hátsó szándék miatt. Mivel tény, hogy sokkolta a hódítókat Amerika mérhetetlen gazdagsága nemcsak nemesfémekben, természeti kincsekben, de kultúrában és egyértelműen a történelemben, hát ahhoz, hogy újnak mondhassák, el kellett tüntetni mindezt a Föld felszínéről! Úgy, ahogy volt! Emberestül, épített kultúrástul, könyvestül együtt! Égettek, törtek-zúztak, gyilkoltak. Aztán, amikor a földdel tették egyenlővé, amit csak lehetett, vettek egy nagy levegőt, és elkezdhették a saját ízlésük szerint újraépíteni. Spanyolosították az ősi földrajzi neveket, a településekét (már ami megmaradt), folyókét, hegyekét, völgyekét. Így – hitték ők – már joggal nevezhetik Újvilágnak. (Az, hogy a mai napig kitapintható a pusztítás fizikai és szellemi szinten egyaránt az egész térségben, csak az érzéketleneknek nem nyilvánvaló. Fájdalmas ott lenni és ezt látni. De ez is egy külön téma). Minden esetre, a tény, hogy szinte tabutéma a gyarmatosítás brutalitása és az, hogy felbecsülhetetlen, pótolhatatlan veszteséget okoztak az egész emberiségnek, több mint elgondolkodtató. „Kárenyhítés” érdekében azt hazudták, „csak” primitív, Isten nélküli, sőt az ördögnek áldozó állati emberek éltek a kontinensen, akiknek kezdetleges nyelvük és természetimádó „kultúrájuk” volt. (Nem mintha ez feljogosítana bárkit is az emberirtásra, pláne a Szeretet és Krisztus nevében!) Ezért azóta sem szabad meglátni és elismerni, hogy itt nemhogy magas kultúra virágzott, de egy igen ősi civilizáció által hátrahagyott épített kultúrával van dolgunk, melynek eredetét nem ismerjük, de meg kellene hajolnunk előtte és őszinte hozzáállással feltárni, megismerni. Erről szó sincs! A tagadás ugyanolyan erős, mint évszázadokkal ezelőtt. Ma sincs felelőse ennek a vandál pusztításnak, melynek mozgatórugója a „fejlett” Európa volt (a Habsburg-dinasztia aktív részvételével).

 

Pár hónapja Ecuadorban volt szerencsém megismerkedni és több alkalommal találkozni, interjút készíteni a földrész egyik legelismertebb és legnépszerűbb írójával, nyelvészprofesszorával, kutatójával, a kilencvenéves Hector Burgos Stone-al. Hosszú órákat beszélgettünk át, több munkáját nekem ajándékozta.

 

Hector Burgos Stone ismerte Móricz Jánost, ez volt interjúkérésem apropója, amire örömmel mondott igent. Egyik közös ismerősünk, Móricz János egyik legkedvesebb barátjánál, Monica W. házában találkoztunk Guayaquilben. Burgos Stone-t és Móriczot természetesen az általunk kutatott szál kötötte össze: egyes európai népek lehetséges dél-amerikai őshazája. Mindketten a hivatalostól merőben eltérő történelmet fogadtak el, és Stone ráadásul, egyetemi tanárként ezt tanította is!

 

Azért választottam a chilei születésű Hector Burgos Stone elméletét kiindulási pontként, mert neki aztán semmi érdeke nem volt a magyarok mellett érvelni munkáiban.

 

Nézzük, mennyire is Újvilág Amerika?

 

Talán még úgy is „illene” rákérdeznünk, hogy hagyhat ki egy hatalmas földrészt teljes mértékben történelmi szemléletünk, hogy nem ismerünk semmiféle erre utaló krónikát. Szokás a mayákkal és inkákkal előrukkolni, de hát ezek a kultúrák pár száz évesek! (most a „közismert” – vagyis legutóbbi - maya-kultúrára utalok, akik az inkákkal nagyjából egyidőben építették birodalmukat, a híres piramisokat és templovárosokat, tehát mindenképpen jóval Krisztus után!) Szinte bármely nép őstörténelmi gyökereiről olvasunk, még csak az említés szintjén sem merül fel Amerika neve. Pedig, zavarba ejtő mennyiségben állnak olyan igen régi romok, melyek némelyike idősebb a sokat reklámozott stone henge-nél, a legtöbb ázsiai és egyiptomi piramisnál. Mégis, kik éltek ott, honnan kerültek oda vagy hová lettek onnan? Mi történt az ősi Amerikában?

 

Még szakemberek körében sem általánosan ismertek azok a publikum számára teljesen ismeretlen, egyik jegyzett kultúrához sem kapcsolható helyek, mint pl. a kilenc piramisos Caral Peruban (figyelem, Karal!), vagy az abszolút más időszámításhoz tartozó Tiwanaku Bolíviában. Emellett, ott sorakoznak „tucatszámra” a perui agyag-hagyatékok: Chan-chan, az egyedülálló város, a környékbeli piramis-és templomkomplexumok, csillagvizsgálók. Ezek építési szerkezete és még ma is látható faragott-festett díszítése, falfestménye elnémítja a szakembereket. Nemcsak a csodálattól némák persze. Gyakorlatilag nincs rá megfejtésük, honnan a csudából vették a korabeliek azt a hatalmas és komplex tudást, mely visszaköszön hagyatékaikból? És most rövid kitérőnek egy gondolat: nekem régóta van az az érzésem, hogy sok ősi helyből az sugárzik, hogy a tudás jóval régebbi, mint a mód és anyag, amit ma még láthatunk. Mintha egy kataklizma után az átmentett tudás a rendelkezésre álló, sokszor primitív eszközökből és anyagokból felépített formákban manifesztálódna. Ezt a rést nevetséges magyarázatokkal próbálják kitölteni és magyarázni, ha egyáltalán próbálják. Leginkább az a hivatalos nézet (szinte valamennyi múzeumban ezt az irányt követik”), hogy egy lineáris fejlődéselmélet keretében, egyik napról a másikra a halászó, nádkunyhós emberek építettek mondjuk egy piramist. Hirtelen ráeszméltek a szent geometriára, megvilágosodtak. Elméletileg ugyan nem zárhatom ki, hogy homályos időkben a bolygó különböző pontján épp ugyanabban az időben, épp ugyanazokra döbbenjenek rá estéről-reggelre különböző népek, de azért keressünk talán alternatívát is a jelenségre.

 

Ugyanis, tényleg minden átmenet, minden előzetes, fejlődésre utaló köztes-lét nélkül, a „semmiből” nőttek ki ezek a „csodák”. És zavaró módon, sok „csoda” bizony szemmel láthatóan is jóval régebbi, megelőzi az ismert kultúrákat. Ez az oka annak is, hogy jószerencsémnek köszönhetően, személyesen tanúja voltam, hány ismert múzeum nem állítja ki az „árulkodó” leleteket! Közhely, hogy ha fontos leleteket akarunk megismerni, a múzeumok hét lakat alatt őrzött raktáraiba kell bebocsátást nyernünk! Én így jutottam hozzá egy egyedülálló, 5 ezer fotóból álló archívumhoz az ecuadori Banco Central (Nemzeti Bank) Crespi-gyűjteményéhez Cuenca-ban (a fotókat természetesen be fogom mutatni az anyagrendezést követően). A privát beszélgetés során az illetékes úr, tántoríthatatlan nyomulásom hatására, kénytelen volt közölni a szomorú tényt: ezek a darabok SOHA nem voltak a publikum számára hozzáférhetőek. Miért? Egyszerű: nincs olyan ismert kultúra, amelyikhez hozzá tudnák rendelni. Mivel arról szó sem lehet, hogy akkor eddig nem a valós történelmet ragasztgatták össze, az egyetlen megoldás, ha elrejtik. A perui Dr. Cabrera, aki az ún. ica-i vésett kövek gyűjtője és megfejtője volt, még a hetvenes években ajándékozta meg pár darabbal a limai arcehológiai múzeumot. Azóta is ládákban hevernek, elzárva (lányával is találkoztam, interjút is adott). És még vajon hány helyen, milyen bizonyítékok hevernek eldugva, eltitkolva előlünk?

 

A leggyengébb láncszem az egyik új keletű hazugságlistán az, hogy a földrész nevét egy állítólagos Amerigo Vespucci-tól kapta. Innen kezdjük visszafelé gombolyítani igazságkereső szálunkat.

 

A kérdéses úriember valós neve: Albergio Vespuzio. Americo név nem létezett Itáliában az amerikai kontinens „hivatalos” felfedezése előtt, de természetesen nem ez a bizonyíték, hanem az okiratokban visszakereshető tény. Alberigo Vezpuzio édesapja Athanasius Vezpuzio volt, és a legendagyártók szerint a német geográfus Martin Waldseemuller használta térképén az Americo nevet, Vezpuzio előtti tiszteleteként. Ez a rövid mese áll a következő tényekkel szemben.

 

Amerikát mindig is Amerikának hívták!

 

A wanka (figyelem, más írás szerint huanca) nyelv és a wankák (Peruban élő őslakos nép, http://en.wikipedia.org/wiki/Wanka) szerint ezt a földrészt ősidők óta Amerikának hívják, mely azt jelenti: a Halhatatlanok Földje. Nyelvükben meri: halandó, a- fosztóképző, tehát ameri: nem halandó (halhatatlan), ka: föld, ország, régió. Érdekes módon, a szankszrit nyelvben Amaraka ugyanezt jelenti! (a szanszkrit, különös képpen az ősi, ragozó szerkezetű szanszkrit és egyéb nyelvek rokonságát, mint pl sumer, aymara, kecsua, baszk stb, keressék a fellelhető egyéb forrásokban, Basaldua-tól kezdve mai nyelvészekig, kutatókig temérdek jó szakirodalom van!)

 

A runa simi nyelven (az ősnyelvnek tartott, ragozó nyelv, egyesek szerint azonos a kecsuával vagy annak őse) amaru hatalmas sárkány, mitológiai jelentése pedig halhatatlan (lsd a leggyakoribb inka uralkodó nevet illetve státuszt: Tupak Amaru, melynek jelentése Halhatatlan, Fénylő Sárkány illetve a Nap). Szankszritül a gyök „tup” karaktert, jellemet jelent, az Amaru név pedig gyakori ott, ugyanazzal a jelentéssel. Amaru király írta például Indiában az Amaru-shataka-t, az Amaru Könyvét. Ráadásul Amaru volt az egyik elnevezése Indra, az Ég Ura lakhelyének. A hímnemű Indra lett a női eredeti Indri változata, mely jelzi a matriarchatus végét és a patriarcahális jogrendszer és társadalmi berendezkedés kezdetét. (az energiacserét, mely legtisztábban épp a Biblia Ószövetségi részében érhető tetten! Ott Jahvet konkrétan megfelezik, már csak férfi, és valószínűleg a Holdat és Napot is felcserélik, de ez ismét egy külön történet)

 

Akár Inri, Indi, Indri, Inti vagy Hindi, a női név mindig a Napkorongot szimbolizálta, melyet csak jóval később váltott fel a hímnemű Indra (tessék megnézni, milyen napocskát rajzolnak a kisgyerekek. Nőt!) A régi szanszkrit nyelvben a férfi neveknek „a” végződése, a női neveknek pedig „i” végződése volt (ugyanígy pl. hastina, a hím elefánt, hastini a nőstény, a Hastini a mai napig lánynév Indiában).

 

A legtöbb indiai mítosz nem rejti véka alá népeik távoli származását, a földről, ahol halhatatlan isteneikkel éltek együtt őseik, az Aranykorban. Lehet tehát, hogy Amerika volt az „eredeti India”, a Nap vagy Napisten Földje, melyet többek között egy fényes sárkány is szimbolizál. Mint látni fogjuk, ez a NAP szó így meg is található Amerikában, azzal a jelentéssel, amit nekünk jelent.

 

E bevezető után vágjunk a közepébe!

 

Stone nyelvész professzor (és természetesen Móricz János, Florencio Basaldua és még mások is) nem kevesebbet állít, minden teketóriázás nélkül, egyik fő művében, az „Amerika”-ban (angol verzió: AMERIKA ANCESTRAL WORLD, Hirana Padme Editions, Guayaquil, 2007), mint hogy megannyi ázsiai és európai nép bölcsője, őshazája Amerika. Hogy mire alapozza ezt, most csak nagyon kivonatolva tudom ismertetni, bárcsak le lenne fordítva minden könyve magyarra! (megjelent angolul és spanyolul)

 

Az origo: Tiwanaku

 

Önök számára bizonyosan semmiféle bizonyítási értékkel nem bír a tény, hogy én Tiwanakuról egy „meditáció” során értesültem először. Engem minden esetre annyira mellbevágott, hogy kapott információimat sorra bizonyítottnak látom, hogy elmentem Tiwanakuba és megnéztem.

 

Erről külön írás készül előadásokkal, mert talán nem is könnyű elképzelni a „csodát”, amivel szembetaláltam magam! (amíg elkészül a friss beszámoló a honlapomon, érdemes rápillantani a már fent lévő információkra és a fotótárban a fotókra, http://aranykapu.lapunk.hu).

 

Stone profeszor úr azt állítja, Tiwanaku az Éden Kertjében, Peruban, a Halhatatlanok Városa.

Nekem természetesen tetszik ez az állítás, de nézzük, mi ennek az alapja!

 

Tiwas- A Halhatatlanok.

 

Ősi amerikai legendák szerint az első embereket (mani- nő, többes szám manavi, szanszkrit manus) a Tiwák, a Halhatatlanok teremtették egy „akklimatizációs parkban” vagy kertben, amit perunak, vagy pirunak neveznek.

 

Küldtem egy levelet Stone úrnak pár kérdéssel, mégis, pontosítaná, milyen forrásokból szedte össze a Tiwas-ra és Perura vonatkozó adatait, de tudtam, ez lassú válasz lesz, hát nekiálltam kutatni. Egy roppant érdekes szálra bukkantam. A XVII. században, az észak-amerikai kolonizáció korában spanyol nyelvű misszionáriusok írják a mai Észak-Mexikó területén élő őslakosokról, akiket ma Las Salinas (Sóvidék) területére tesznek, hogy a tiwa falvakban a tiwa és piro nyelvet beszélték, ami több feljegyzés alapján ugyanannak mondható. Már ez idáig is izgalmas, de ráadásul van a tiwa-falvak vidékén egy Quarai (karai) nevű nagyobb ősi település is, és itt gond nélkül megértette magát tiwa nyelven az a ferences atya, aki a feljegyzéseket írta. Létezik tehát egy élő nyelv, ami egyértelműen köthető Tiwanakuhoz. Miért? Ezt a kara illetve kara-maya népcsoportok nyelvi rokonságából illetve abból a történelmi tényből vezetjük majd le, ami a karák (helyesebben kara-mayák) amerikai megjelenéséből, közös eredetlegendájukból, a mayák észak felé vándorlásából egyértelműen levezethető. Tehát mint látjuk, itt máris összefutott 3 szál:

 

- Tiwa - Tiwanaku, a döbbenetes (jóval) özönvíz előtti város, a Tiwák, a Halhatatlanok városa;

- Peru- ahol Tiwanaku épült (ma ugyan 35 km-re van a jelenlegi politikai határtól, egy Bolívia és

 

Peru által mindig is vitatott, gyakorlatilag közös területen a Titikaka-tó partján, de nem kell hangsúlyoznom, évezredekkel korábban ez a határ nem létezett, Tiwanaku a mindig is Perunak, Pirunak nevezett ősi földön állt);

- és a karák, akikről nemsokára sok szó esik, mint Dél-Amerika legősibb, özönvíz utáni népéről.

 

Peru wanka nyelven – amit a runa simi elődjének tartanak nyelvészek – kertet, parkot jelent. Ma is Peru egyik leglátogatottabb vidéke Paracas, melynek jelentése a Paradicsom Kertje.

 

Szanszkrit nyelven, melynek közvetlen kapcsolatát, rokonságát a runa simivel (és egyébként a baszk nyelvvel, illetve azzal a bizonyos „titokzatos ősnyelvvel”, aminek nyomába eredtünk megannyi nyelvészeti kutatásból már bizonyítottnak vehetjük) peru vagy piru jelentése Paradicsom. Ősi indiai mítoszokban az első embereket Peruban, vagyis a Paradicsomban teremtették a Divák, vagyis a Tiwák, a Halhatatlanok, vagyis az Istenek.

 

Ó-iráni nyelven (most csak emlékezzünk, hogy Mezopotámiai területén a meghatározó ősi nyelv a szumir volt, amihez sok közünk van) pairi.deiza azt jelentette: „körülkerített, hogy teremtsen”. Később akkád nyelven (szintén lásd Bobula Idánál a sumir és akkád nyelv kapcsolatát!) pardesu és az elamita partetas azt jelentette „birtok” és a királyi parkra, kertre alkalmazták! Arámiul pardaysa szintén királyi parkot jelent, görögül ho parádeisos állatok parkjaként említi Xenophon Anabasis-ában (lsd: http://en.wikipedia.org/wiki/Paradise).

 

A héberek szerint, a Genezisben Éden egyik folyója a Perat (Peru módosult formája). A héberek e mítoszt a sumérektől vették át, akik szerint ez a folyó Tilmunban, az Istenek „tanyáján” (rezidencia) ered. Érdekes módon runa simi nyelven Tillamuna azt jelenti, a „szeretett szülőföld”.

 

Mit is vehetünk eddig biztosra tehát?

 

- Azt, hogy Dél-Amerika olyan ősi föld, olyan ősi kultúrák földje, ahonnan nyugodtan származhatnak ősi népek.

- Több szent iratban fellelhető elnevezések alapján a szóba jöhető földrajzi helyek közül lehet Dél-Amerika, és benne Peru, több nép ősi szülőföldje

- Tiwanaku, a Halhatatlanok Városa ma is kézzel fogható bizonyítéka egy olyan magas kultúrának, amit semmiképp nem lehet megmagyarázni a lineáris fejlődéselméletből, nem ismer a mai tudomány olyan népet és technikát, mely képes lett volna az előre gyártott betonelemeket vagy az óriás kőtömböket megmunkálni, építkezésre használni. Ez tény.

 

Dél-amerikai Szkítia

 

E résznél akár újra nekiveselkedhetnénk jó messziről a szkíták máig direkt agyonkavart kilétét illetően az ismertetésbe. De erről aztán végképp megannyi jó szakirodalom létezik. Legyen most nekünk elég annyi, nem homogén népről beszélünk, illetve az egyes, szkítákként említett nép még akkor is megannyi eltérő néven lett lejegyezve, ha ugyanarról van szó. Mindebből most az a legfontosabb, nem olyan régóta lehet Magyarországon egyáltalán erről úgy nyilatkozni, hogy ne gúnyolják ki az embert a „hivatalosak” (bocsánat, de már nagyon idekívánkozik Jézus mondása: sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak!).

 

Akkor most képzeljük el, mekkora nevetség tárgyává fogják tenni ez újabb nézetet.

 

Pedig Móricz János elsőként hivatkozik a XVI. századi spanyol jezsuita Gregorio Garcia atyára, aki bőven ír szkíta emlékekről és nyomokról Dél-Amerikában. Ehhez se pozitív se negatív érdeke nem kötődött, királyához intézte a tényfeltáró jegyzetet (Origen de los Indios de Nuevo Mundo / Origin of the Indians of the New World).

 

Garcia előbb sorba veszi, milyen népeket is ért szkítákon (nehogy megvádolhassák napjainkban, hogy tán egészen más fajtákra hitte, kik is élhettek Amerikában). Tehát szerinte a hatalmas szkíta-terület nagyjából a következő: egész Oroszország, északon felnyúlt a sarki tengerig, keleten egész Szibéria, elnyúlva a Csendes-óceánig, nyugaton magába foglalta Finnországot, a balti országokat, Lengyelországot, Magyarországot, Romániát, Törökországot. Dél felé lenyúlt egész Perzsiáig, Afganisztánig, Észak-Indiáig, egészen az Indus-völgybe, Kína és Mongólia határáig. E birodalom népei pedig: törökök, turániak, avarok, sarmaták, kiták (?), pártusok, troánniak, alánok, szamojédek, finnek, karák, szerbek, oroszok és roxolánok, napánok, magyarok vagy ungránok vagy hungárok, maszagéták, kéták, tatárok, moálok vagy mogulok, hunok vagy kunok illetve kunádok (az elnevezéseket Garciától változatlan formában idéztem!)

 

Garcia, miután tisztázza, hogy teljesen tudatában van, milyen népekről fog a továbbiakban, mint szkítákról beszélni, királyi jegyzékben számba veszi a szkíta nyomokat (földrajzi neveket, legendákat, népcsoportokat, vésett (rótt) emlékeket) amiket Dél-Amerikában talált. Előadja, hogy e népek (itt hozzáadva még a gótokat is) már „ősidők” óta errefelé hajóztak!

 

A szakákat (szkítákat) egyértelműen rokonítja a mexikói zapatecakkal (hozzáteszem, más források pedig az ecuadori salasacak-kal , ejtsd szalaszaka, valamint itt meg kell említenünk az AS vagy AZ népeket, mint a sumerek egyik ön-elnevezési formáját, a szintén mexikói aztékokat, hivatkozás Bobula Idára többek között).

 

Nem hibáztatjuk Garciát, aki csak egyirányba tudott gondolkodni, és talán meg sem fordult a fejében, hogy az emigráció ellenkező irányba is történhetett akár. De félretéve ezt, mint a kezdetben említett tyúk-tojás problémát, kétségbe vonhatatlan nyomainkat máig őrzi a feljegyzése – és megannyi ma is tetten érhető, néhol kézzelfogható alkotás, épület, legenda, szó.

 

Valóban, felsorolhatatlan a forrása annak, kik és mikor vetették már papírra azt az „eretnek” gondolatot, hogy az eredeti, ős-szkítia a hajdani Kitus Birodalomban volt. Ez a mai Ecuadorban van, a jelenlegi főváros, Quito őrzi a nevét (régi alakban, spanyolosítás előtt, Kitus). A szkíta vagy kéta, kita népnévet eredetileg az itteni Kitus birodalom népei viselték.

 

A karákat (cara vagy károk) kétségbe vonhatatlanul a szkíták közé sorolja minden egyes történetíró és kutató, akik önmagukat Karu népének is nevezték, és gyakran mint fehér hunokat is megnevezik, akik fél Európát és Indiát uralták.

 

A karák istene Kar vagy Karu volt, (az inkák egyik, nem is oly régi királyát Huascar-nak, azaz Vaskar-nak nevezik. A „c” betűs átírás csak a spanyolosítás óta „került forgalomba”, én láttam választási jelölt nevét falra írva Ecuadorban úgy, ahogy mi írjuk: Vaskar). Ez a Kar vagy Ker volt a görögök Kera-ja.

 

A Kitus-i karáknak (a mai napig így tartják számon magukat, annak ellenére, hogy sokféle csoportjuk már szétszóródott Ecuador és Peru területén. Ilyenek például a canarik – nevük kanyargót jelent, hisz ők a Kígyó népe - shuarok, awajunok, colorados-ok, puruhak stb, e csoportokról érdemes lesz majd önálló nagy témaként bővebben foglalkozni) hasonló temetkezési szokásuk volt: kurgánokat emeltek, amit így is hívnak!

 

Másik, egy rövid vaskés, amit „akinakes”-nek neveznek (nyilvánvaló a „kés” tag a végén).

 

A tupik (Brazília, kelet Peru, Paraguay, de kis számban Argentina területén éevzredek óta élő őslakosság, a portugál gyarmatosításkor csak Brazíliában 1 millió főt számláltak) másképpen karee-nak, vagy karinak hívják magukat, főistenük Karan volt. A tupik neve a papok által használt istennévből ered, aki Tou-Pan volt, jelentése, Aki a világot uralja. A fentebb említett colorados csoport egyik dialektusában, a shillipanu-ban Panu- királyt, uralkodót jelent. Esetleg a mi ispán szavunknak is lehet itt keresnivalója?

 

Többek között Varnhagen kutatta, hogy „Tou-Pan” (Tu-Pán) Isteni Pán-t jelent a pelazg, föníciai és kár nyelven (károk, vagy karák, http://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1rok_%28%C3%B3kori_n%C3%A9p%29) Isteni Pánt jelent, az előtag Tou azonos a szanszkrit dyu-val, ami mennyeit, égit, istenit jelent.

 

Stone professzor itt könyvében odaérkezik a fejtegetésben, hogy „PAN a NAP inverze, ami számukra Isten igazi, titkos nevét jelenti. Ezért az ősi népek, ha le is írták ezt a nevet, mindig inverz módon tették”. Például Roma megfordítva Amor, annak az Istennek a neve, akinek a várost felajánlották régi időkben (én továbbgondolom: Amon Re a teremtő Isten Egyiptomban...).

És itt Stone úr, akárcsak megannyi kutató, aki nem tud magyarul, kénytelen megállni.

Nem tud továbbmenni. Innen, Isten titkos is leírhatatlan nevétől kizárólag mi tudunk továbblépni.

 

Illetve még megértik többek között a shuarok (róluk temérdek anyag található, hívják még őket jibaronak, dél-Ecuadorban és észak-Peruban élnek, Móricz Jánost, mint rokont, testvért a shuar beavatottak vitték le a Tayos barlang legtitkosabb termébe, a Könyvtárterembe).

 

Az őrzők, akik a titkos lejáratokat, szent titkokat őrzik, Napos-nak hívják. De körülbelül így nevezték a görögöknél Pan Isten kísérőit, Paneas-nak a külső, beavatatlanok számára és Napeas (Paneas inverze), azaz Naposnak az ezoterikus körnek. Nap-nak nevezik az észak-ecuadori amazonas régióban a fák, erdők „szellemét”, lelkét, erejét, itt folyik a Napo folyó. (A Napo folyó partján él a huarani törzs. Quitoban egy rövid időre egymás mellé kerültünk egy nagyon-nagyon furcsa házaspárral. A nő igazi londoni „singli” volt sokáig, divatos belvárosi „csaj”, a férfi sámán. Megkérdeztem legnagyobb kétségemet Móricz szógyűjteményét illetően, vajon a „kincse” szó értelmezhető-e számára. – „Világos- felelte a sámán gondolkodás nélkül – értékeset jelent, de nem kell, hogy aranyból legyen.”

 

Nagyon boldog lettem ez újabb bizonyíték hallatán és megbeszéltük, hogy pár hét múlva meglátogatjuk őket, mert szerettem volna, ha ezt rögzíthetem videóra egyéb izgalmas véleményével, tudásával együtt. Mi elmentünk a megbeszélt helyre, Coca-ba, ahonnan már csak kenuval lehet továbmenni, de a pár eltűnt, nem tudtuk elérni őket. Sajnálom nagyon, mert ez egy bizonyosság lett volna. Ha valaki arra jár, feltétlenül próbálja meg ezt dokumentálni ennél a törzsnél!)

 

Visszatérve Pán-ra, azaz Nap Istenre. Pán anyja Cibeles volt, amit Keebeles-nek is írnak. Mondanom sem kell, ezt is csak mi értjük! A tápláló anyai kebel szavunk innen ered!

 

A legtöbb ősi mondában megtaláljuk Kerat, Istenanyát. Fiai voltak a kerek vagy karák. Így tehát eljutottunk a legalapvetőbb origóhóz, a legfontosabb fundamentumhoz közös gyökereinkben: az Istenanya tisztelethez! Ez hatalmas kérdéskör, az is, mikor, hogyan, miért és kik által „fordult a kocka” és egy női részétől megfosztott „félisten”, Jahve által vett más irányt az emberiség történelme. Megpróbáljuk majd szép lassan kibogozni a Nap és a Hold – szerintem mára összekuszált és szánt szándékkal elferdített – ősi erejét, jelentését.

 

De ezt a bonyolult kibogozást meg kell tennünk, mert így válik majd érthetővé akár – többek között – a Pálosok ősi eredete és valódi szerepe; a Nap-és Hold népek stb.

 

Folytatás következik...

 

http://magunk.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1293:smagyarok-nyoman-del-amerikaban-i&catid=45:oeseink&Itemid=161

Hozzászólások: