Pálosok Dél-Amerikában

» » Magyarságkutatás        

 

PÁLOSOK DÉL-AMERIKÁBAN

 

„Éva elvette a paptól a telefont.

– Szerintem rajtam később fog kitörni ennek az őrült kémtörténetnek a hatása. Egyszerűen nem tudom elhinni még most sem. Kíváncsi vagyok arra is, John-ék mennyire vannak benne. De az, hogy rám hajt bármelyik szervezet is...ezt…ezt nem értem. Egy ismeretlen senki vagyok bárkihez képest ebben az egész történetben.

– Bármennyire meglepő, nem biztos, hogy földi logikával kell ehhez is közelítened – mondta Vince atya – Tudod, minél közelebb kerülsz a fentiekhez, annál fontosabb préda vagy a lentieknek, hehe – kezdtünk rájönni, még szoknunk kell Vince atya sajátos stílusát. Bár én már elfogadtam, hogy a nagy koponyáknak olykor egész meghökkentő humora van.

– Hát, most feldobott.

A pap elnevette magát. Neki is tetszett Éva stílusa.

– Ettől függetlenül – folytatta Éva – nem tartom normálisnak, hogy mióta megérkeztünk Peruba, Theo-ék nem tudtak felhívni. Ha mobilon nem akart, akkor a szállodában. Nem, erre nem lesz mentsége.

– Hátha mégis – nézett most komolyan Évára a pap – Az a helyzet, semmiképpen nem akartak téged befolyásolni kislányom. Tudniuk kellett, mit mondasz John-éknak.

Éva rámeredt Vince atyára.

–Micsoda? Hát Theo tudta?

A pap hallgatott.

– Azt lesték, hogy mit lépek? Mit képzelnek, mégis? Mi folyik itt?

Vince atya, pont, mint Yuma, rátette eres kezét Éváéra.

– Nem lesték. Neked már teljes szabadságod van. Kicsi Éva, hogy is tanította Yuma és Theo? Ez már nem a teóriák kora. Maga az életed a létező spiritualitás. Azon a szinten, ahová már eljutottál, nem válik külön tanítás és megélés.

– Vince atya, maga ismeri Yumát?

– Jól néznék ki, ha nem ismerném! Már vagy ötven éve, bizony. Ő a labirintus egyik végén, én a másikon őrködtem.

– Maga is egy őrző?

– Minden pálos az.

Most Éva nevetett fel.

– Tudja mit? Most csak azért sem lepődöm meg! De viccen kívül, erre illett volna magamtól rájönnöm, azt hiszem. Még jó, hogy egyik meglepetéstől a másikig alig telik el idő, így kiakadni se tudok. Meg talán most enervált is lennék hozzá.

Éva egy jó darabig a sötét semmit nézte az ablakon át.

– Olvastam ezt-azt a pálosokról, de senki nem tudja, mi az igaz. Most első kézből megtudhatom legalább.

– Kinek-kinek a maga igazsága.

– Na, valóban, pont úgy beszél, mint Yuma – mosolyodott el Éva – Kérem, meséljen egy kicsit arról, mit csinálnak itt a pálosok Dél-Amerikában?

– Hosszú történet, de időnk bőven van.

 

A távolság Limától Punóig, a Titicaca tó legnagyobb városáig csaknem kétezer kilométer. Ezt a terv szerint négy nap alatt tesszük meg. Már késő este indultunk, de pár órát majd alszunk valahol. Másnap estére, ha minden jól megy, Arequipában leszünk. A Panamericana dél felé csak kétsávos, ugyanúgy, mint Ecuadorban, és emiatt lehetetlen megfelelő tempóban haladni, ráadásul minden kis falun keresztülmegy. És egy kis időt Arequipában mindenképp el is akarunk tölteni.

 

– A hivatalos verzió szerint csak a spanyol kolonizáció óta vagyunk itt. Az akkori spanyol királyné, Izabella, azt akarta, hogy magyar szerzetesek is legyenek itt. Valószínű, hogy mint portugál, ellenszenvvel tekintett a spanyol egyház inkvizíciós hittérítéseire.

– És a nem hivatalos verzió szerint? – kérdezte Éva.

Vince atya elnevette magát.

– Hát, még szerencse, hogy Yuma-tanítványok vagytok, mert egyébként bele sem kezdenék! Nos, őseink tanítása szerint sok nép özönvíz előtti gyökere ide nyúlik vissza. Innen rajzott ki több rokon népcsoport a világ más részeibe, és magukkal vitték az ősi tudást. Olyan ősi tudást, ami már az özönvíz előtti itteni civilizációnak is csak „apáink tudása” volt. A beavatottak, a papok, fehér ruhát hordtak már itt is. A magyarok, amikor a szkíta szövetségben Mezopotámiában éltek, megalakítottak egy külön papi vonalat, vagy rendet, Nimrud-Gilgamestől kezdődően. Ők voltak a mágusok. Tudták, hogy lesz egy Megváltó, várták a születését, az ő tudásuk és hitük Jézus tanításának valódi előkészítése volt. Nem véletlen, hogy a bibliai mágusok is közülük származtak, akik Jézus születésekor elzarándokoltak Betlehembe és köszöntötték. Ez a rend aztán a Kárpát-medencébe történt visszatelepülés után úgy döntött, hogy betagozódik a római egyházba. Pápai jóváhagyással Remete Szent Pál rendjeként folytatták tovább munkájukat. De lényegében ez csak egy formai betagozódás volt, hiszen hitünk alapja nem a judeo-kereszténység, hanem, amint mondtam, a mágus-tudás, Jézus tanításának igazi előzménye.

– Vannak még hozzájuk hasonló rendek? – kérdeztem.

– Nem, nincsenek. Vannak, voltak olyanok, akiket eretnekeknek nyilvánított az egyház, szó szerint ki is írtották őket. A miénk él, bár viszontagságosan. Az utolsó magyar „hivatalos” testvér, most kapaszkodjatok meg, tegnap halt meg. Amikor Theo hívott, épp virrasztottunk és imádkoztunk. Szinte percre pontosan adott át nekem téged, Éva.

– Mi az, hogy átadott magának engem? Ismert engem? Nem értem most már végképp...

– A pálosok minden aranyasszonyt ismernek. Segítőik voltak.

– Én nem tudom, kik és mik voltak pontosan azok az aranyasszonyok. Nemrég hallottam csak felőlük. Ha azt jelenti, hogy Isten-hívő gyógyítók, akkor rendben, akár még én is válhatok azzá. De arról már csak tudnék, ha az lennék.

– Isten erejével gyógyítók. Nagy különbség!

– Hát, én már akárhogyan, de szeretnék gyógyítani! De ne haragudjék, Vince atya, én nem tudok most erről komolyabban beszélgetni, mert egyszerűen nem fogtam még fel...ezt az aranyasszonyságot. Először Theotól hallottam róluk, aztán Yuma célzott rá, hogy én is olyan vagyok...de az, hogy egy magyarországi pálos engem ismer, számon tart, mint aranyasszonyt, én meg erről mit sem tudok, ez nekem...magas, na.

– Sokféle képpen lehet tudni, lányom. Az, hogy te eljutottál ide, hogy most itt vagy, látsz magad előtt egy utat, rábólintottál feladatokra, ég benned a vágy, hogy hasznos légy, iszod Isten tanítását...ne mondd nekem, hogy ez nem tudás.

– De ez olyan, mint az ösztön. Nem több.

– Olyan, de nem az. És nemhogy több, de a legtöbb! Mert a szívedből jön, nem az eszed logikázta ki. Ami a szívből jön, ahhoz gyerekjáték megszerezni a tudást, de fordítva ez nem mindig sikerül. Akinek a szíve már nyitva van, annak eleinte így üzen a felsőbb énje. Aztán a kommunikáció egyre egyszerűbb, intenzívebb és egyértelműbb lesz.

– Egy pillanat! – vágott közbe Éva. Most nem az elmélet érdekelte, amit már ismert egyébként is. – És elnézést...de nem az a névrokon Vince atya az, az utolsó hivatalos pálos, akit Yuma felkeresett, amikor a Pilisben voltunk?

– Dehogynem!

– Hát, eddig is sajnáltam, de most már hihetetlenül, hogy minket nem vitt magával.

– Igen, úgy szerették volna. De Vince testvér nagyon gyenge volt akkor, rengeteg viszontagság is érte, nem akartuk terhelni. Ő így is tökéletesen tudta, kik vagytok, nektek pedig, sajnos ez így van, egy veszteség. De az ő érdekében döntöttünk úgy, épp elég megrázó neki Yumával találkoznia. Yuma ugyanazt a tanítást vitte tovább itt, amit mi a világ más pontjain, őseink Babilóniában aztán mi Magyarországon, Merlin a keltáknál, Imhotep és Hermes Trismegistos, Egyiptomban. Mind testvéreink.

 

Egy darabig csend volt.

– Azt mondta, atyám, hivatalos testvér – szólalt meg Éva. – Maga akkor nem az?

– Ez lényegtelen lányom, mert ezt csak a Vatikán szempontjából mondtam. Ez pedig nem olyan fontos. Zűrös egyháztörténeti dolog, ha érdekel, bárhol uána tudsz olvasni. Nekem fárasztó még csak beszélni is róla! Lényegét tekintve a rendünk szünet nélkül él, többezer év óta. Az, hogy mikor milyen alakot kénytelen felvenni, lényegtelen.

– Rendben – mondta Éva – nézzük akkor, mit csináltak itt Dél-Amerikában?

– Mentettek. Mentettek embert, testvért, tudást, tárgyakat. A jezsuiták és a konkvisztádorok elől. Van, ami a fejünkben, van ami a szívünkben és van ami az itteni barlangokban van elmentve.

– De én úgy tudom, lemészárolták mind a spanyolok.

– Igen. Nyilván egy-két túlélő mindig, mindenhol van. Maradtunk annyian, amennyien csendben, feltűnés nélkül dolgozhattunk tovább.

– Vince atya, maga hol született? Magyarországon?

– Én történetesen Argentínában. Apámék Móricz támogatói voltak. János nem sokkal volt idősebb nálam. Apám az ezerkilenszázas évek elején, igen fiatalon vándorolt ki Erdélyből Argentínába. Egyik barátja igazi kalandor volt, felment egész északra, El Dorado-ba, aranyat keresni. Talált is! Azon tanulta apám az aranyötvösséget, ugyanis szép üzletet vittek aztán ketten. Nagyapám fafaragó volt, de értett a fémekhez is. Apám még kisfiúként mellette ismerte meg az ősi relikviákat, szimbólumokat, én is gyerekkoromban kifestőkönyv helyett az ő mintáit rajzolgattam. Apám egy régi iskolatársa pálos atya volt, az ő tanítványa lettem. Az én mesterem szedte össze azokat a régi pálos rovásírásokat, amiket ma a limai San Marcos egyetem őriz.

 

(részlet Az Aranykapu c. könyvemből).

 

Hozzászólások: