VAN ÉLET AZ ÉLET ELŐTT - ÉS UTÁN?

Részlet a Kék vér gyermekei trilógia 1. kötetéből (Imhotep, a Kékség papja)

Van élet az élet előtt – és után?

Igen, ez egy költői kérdés. És remélem, számodra is.

Az előzőekben értelmezett körök, fény-utak, ciklusok, amiket egy lélek a duális erőtérben bejár, bizony sokáig ismétlődnek.

Amikor egy-egy életünk, inkarnációnk lezárul – ezt úgy hívjuk közismerten, hogy meghalunk – akkor egyáltalán nem a Dzyan-könyvben leírt mindenek előtti Sötétségbe jutunk. Ide bizony már csak akkor, amikor telítődtünk a fényvilággal, amikor az már nem hív, húz vissza.

Igazából nem megyünk mi Hetedhét országból sehová, míg tudatunk nem emelkedik a duali-táson, az elkülönültségen, a Kapun túlra. Addig a valódi túlvilág csak álom lehet (morbid humor, beismerem). Ezek azonban már olyan végső kérdések, melyek bőven a Kapun túli válaszokat igénylik, így ezeket mindenkinek meghagyom saját tipródásul.

A halál és születés csak a nagyon beszűkült, test- és anyag centrikus világlátásban külön-bözik bármiben egymástól. Valóban, a nagyon elsődleges, egy inkarnációhoz kapcsolt iden-titásunk ugyan feloldódik, de semmi egyéb! Mindaddig, míg a Föld bolygón be nem végezzük az elkezdett nagyciklusunkat, túl nagy változások nem történnek velünk. Nagyjá-ból ugyanaz a játékprogram fut, kisebb—nagyobb változásokkal. Előfordul még az is, hogy egy lélek képes úgy-ahogy visszaemlékezni előző inkarnációra, legalább részlegesen. Tehát elmondhatjuk, hogy egy „nagy adag” részünk változatlan formában köröz a téridőben, olykor földi években is elenyésző fáziskülönbséggel, sőt olykor földrajzilag sem nagy változatossággal. Kinek-kinek mennyire szükséges valamiből az „osztályismétlés”.

Tehát, amíg egy lélek nem küzdötte fel magát egy magas tudatszintre, ahol már szabad-ságában van dönteni arról, hogy elhagyja-e a téridőt, bizony, a halál és születés ugyanabban a „dimenzióban” történik! Ugyanis, a „halálunkkal” nem leszünk valójában „okosabbak”, ami ahhoz lenne szükséges, hogy egy magasabb rezgéstartományba léphessünk. És ez világos is, hisz a következő életre (inkarnációra) a testi létben elvégzett munka szerint készülünk! A halálunk pillanatában rögzített frekvencia minősége kerül rögzítésre, és ez a rezgés újra ideköt vissza minket. Hiába van „okosabb” részünk, amit Felső Énnek neve-zünk, amíg az „alsóbb” vagy kis-én kezében létkerekünk kormánya, addig nem szökhetünk el e tartományból. Nincs menekvés! És most elárulom, nekem egy időben ez volt a pánikbe-tegségem egyik kulcs oka. Én a legtöbb embertől eltérően nem azon „aggódtam”, hogy meghalok, hanem épp az ellenkezőjétől, az volt elviselhetetlen, hogy „sosincs” vége a körforgásnak.

Ez volt elviselhetetlen fullasztó gondolat számomra.

Istenhez érkezésünkben – a „Mennyekbe” – bárhogy is nevezzük, nem a testünk akadályoz, hanem a tudatunk. Az pedig test-független. Istennel itt is találkozhatunk, testben, de itt is tudatunk, azaz önátadásunk mértéké-ben. És ha tudatunk nem képes „venni” Isten jelenlétét akkor testen kívüli állapotainkban sem érzékeljük. Ha még nem vagyunk tudatilag érettek testi mivoltunkban, földi, biológiai identitásunk még erős és duális, vagyis a teljes két-ségbe esés elkülönült állapotának illúziójában élünk, akkor testen kívüli részünk is! A halál nem a lelki kínoktól vált meg bennünket, hanem kizárólag a testi szenvedésektől. Az egót nem hagyhatjuk csak úgy el, nem dobhatjuk ki, nem semmisíthetjük meg, egóba rögzült hitek-tévhitek rezgéseit nincs jogosultságunk kitörölni, egyelőre nem mi vagyunk a rendszer-gazdánk, mert még nem vet-tük át teljes létünk kulcsát. Az elkülönültség illetve az ebből fakadó individuális rögzítések kizárólag „átíródni” tudnak (újjászületés), törlődni nem. „Vákuum” lény nincs. Ez az egyetlen út a körforgásból való kiszabadulásra.

Ebből következően, ahogy a földi életkörülményeink, életmódunk, választásaink, stílusunk, tudatunk stb. is el-térők, ugyanígy a „köztes”, test nélkül töltött időnkben is különbözőek maradunk. A minap látogattam meg egy nagyon kedves rokonomat, aki gyógyíthatatlan betegként tudatosan próbál az átlépésre készülni. Hihetetlen lelkie-reje van, és még most sem hagyta el jó humora. Amikor arról beszélgettünk, hová is fog majd kerülni, viccesen ezt mondtam neki: Marikám, te már megszabadulsz az idege-sítő bugyutáktól, mert ahová te mész, ott már csak hason-szőrűek lesznek!

Mit is jelent ez? Azt, hogy eltérően e legalsó tarto-mánytól, a tréning tereptől vagy tanuló színpadtól, ahol boldog-boldogtalan (na, értjük már, mit is jelent ez valójá-ban?) együtt nyüzsög, a testnélküli periódusunkban kizá-rólag a sajátunknak megfelelő rezgéstartományhoz illő lelkekkel leszünk. Nincs kutyulda, nincs áldemokrácia, mindenki a neki megfelelő helyen van. Ott kizárólag az energiaminőség a mérvadó, az egyes lelkek az övékétől eltérő rezgésszintre egyszerűen energetikailag nem jogosultak (nem tudnak) belépni.

A halál tehát nem egyéb, mint a legsűrűbb test, a felsőruházat levetése. A testhez, illetve az e testhez rendelődött egyszeri inkarációnkhoz szükséges legelső identitásunk (személyazo-nosságunk) a halált követően valamennyi idővel eltűnik (ez kb. három nap, ezért ennyi ideig régen nem temették el a halottakat. Van, hogy „tetszhalott” állapotból még vissza tud térni a lélek, hisz ez alatt még nem oldódott el a fizikai kötelék, melyet „ezüstfonalként” szoktak lefesteni).

A jelen életünkhöz kötődő egó egyre halványodik, majd megszűnik, feloldódik. Pont úgy nem fogunk rá emlékezni, mint a leszületést követően az előző állapotra, se a test nélkülire, se az előző testi életünkre. Ennek természetesen komoly oka van: minden élet legyen egyszeri, hisz megismételhetetlen! Ne a múltra fókuszáljunk soha, hanem a jelenre. A mostban lenni a legnagyobb spirituális tanulás célja, miért is lenne „normális”, ha akár itt, testben, akár már test nélkül ne a jelenre figyelnénk, hanem egy állandó visszanéző fájda-lomban az elmúltakon rágódnánk? Ez teljesen ellenkezik a Mesterek alapvető tanításaival is, ahogy Jézus mondja: aki kezét az eke szarvára teszi, de hátra néz, nem méltó a Mennyeknek országára.

Miért kellene fájdalommal gyötrődni elmúlt életén bárkinek? Illetve életein, hisz akkor e logika alapján min-den egyes előző életének fájdalmait egyszerre viselnie kellene! Nézni vég nélkül elmúlt életünk, életeink filmkockáit, sóvárogva otthagyott szeretteink után? Rágódva tehetetlenül az elmulasztott lehetőségeken? Ezt nem kívánhatjuk senkinek, magunknak sem! Ez tudom, hogy fájdalmas lehet azoknak, akik a zsidó-keresztény tanítások alapján abban reménykednek, hogy elveszített szeretteik, megtartva földi egójukat, ugyanazzal a tudattal, emlékekkel, érzelmekkel várják őket. Bele se gondolnak, hogy ez milyen elviselhetetlen len-ne szeretteiknek! Egyszer történik meg a számadás, majd mindjárt megértjük hogyan, és ezzel lezárul a tanulásunk ezen része, fázisa.

A test levetése után ránk hull a lepel, fátyol takarja el a magunk mögött hagyott létet. Eloldó

dunk a földi identitásunktól. Hisz az egó kifejezetten az egyes életekhez, a testben lévő részünkhöz kötődik, ha ez megszűnik, ez az ego-tudat is megszűnik.

Az egész „evilág-túlvilág” képzetünk illuzórikus, és elképesztően materialista. Jelenlegi logi-kai rendszerünkben feltételezzük, hogy e földi testünkben élt élet a legfontosabb a teljes létezésben, az itt és most felöltött testünkhöz lesüllyedt tudatunkban szerzett érzelmeink a legfontosabbak és egyáltalán, a legcsodálatosabb az összes létezési sík közül e földi, hisz ezért remegünk, ezt félünk elhagyni. Az eddigiek alapján legalább tegyük már fel a kérdést: mi van, ha pont mindezeknek az ellenkezője a Valóság? Én azt szoktam mondani kezdő útkeresőknek: mit gondolsz, ha itt van e tartományban a legszebb élet, Isten miért nincs csak itt, ugyanilyen sűrűségben? Lehet, hogy tud valami jobb helyet és formát, nem? A legtöbb, mint tehetünk, imáinkkal (nagyon magas töltetű energia) segítjük őket saját, egyéni boldogulásukban.

Talán ezekből egyértelmű, nem a saját halálunk a legnehezebb, hanem az, hogy az átlénye-güléssel a jelen életben kialakult érzelmi kapcsolatokat el kell engednünk. Ez nagyon nehéz emberileg! Ám gyorsan gondoljunk csak bele, hány hasonlón mentünk már keresztül, hányszor voltak már gyermekeink, szerető társaink előző életeink-ben, akikhez ugyanígy ragaszkodtunk, mint a mostaniakhoz – és mégis itt vagyunk. Ezek a nehézségek és fáj-dalmak addig élnek, míg elkülönültek vagyunk a Mindentől. Ha abban feloldódunk, megszűnik az összes gyötrelem, hisz együtt leszünk minden szerettünkkel, bár emberi, individuális ésszel ezt most ne is próbáljuk elképzelni, hogyan. Ez lehet, nem hangzik nagy vigasznak most, ennyire „távol térben és időben” a Nagy Átlényegülésünktől, de azért zsákba macskát sem árulhatok. Valahol az egész nagy vállalkozásunk, hogy eljutottunk az Univerzumnak ebbe a tartományába, ahol a „legmesszebb” vagyunk e Feloldási ponttól, az Egységtől, és teljesen elkülönült identitással létezünk: erre soha egy Mester sem mondta, hogy tánclépések könnyed sorozata. Természe-tes hát, hogy ez az út tele van nehézséggel, emberileg gyötrő érzelmekkel.

Azonban, és emberileg talán ez a legelfogadhatóbb, legvigasztalóbb a körforgásban: a mély szeretet, mely kapocs volt köztünk és egy másik lény közt bármelyik inkaRnációnkban, bennünk marad, mindörökre!

A szeretet rezgése a lehető legerősebb, ha szabad ily sután körülírnom. Akit „tiszta szívvel” szeretünk, azzal egy olyan különleges, elsődleges – azaz mágneses kötés -  alakul ki, mely szó szerint elszakadha-tatlan. Kis kitérőt te-nék, mert két szempontból is ideillik egy nagyon fura tanítás.

      Mit jelent a tiszta szív? Egyetlen egy személyes párbe-szédem volt Sai Babával, már testi eltávozása után. Soha nem kerestem, nem is foglalkoztam vele különösebben, és nem voltam abban sem biztos, hogy maradéktalanul „szimpatikus” (azaz értem-e, egyet értek-e vele, egy hul-lámon vagyunk-e) mindenben. Ám elfogadtam, hogy so-kaknak valóban sokat segített és sok olyan barátom volt, aki közvetlen tanítványa volt Babának. Egyszer, teljes megdöbbenésemre, egy kora reggel mintha két szemem-mel láttam volna az ágyam végén ülni. Időm sem volt ezen megdöbbenni, mert köszöntött és a lényegre tért. Egy szívességet kért tőlem (ez rém sután hangzik, pedig így mondta). Na, ezek után már azt se tudtam volna úgy-sem, melyiken döbbenjek meg jobban! Egy kedves tanít-ványának akart üzenni egy szakmai-módszertani javaslatot (az Alapvető Emberi Értékek oktatási programként való akkreditálásához). Akkoriban együtt munkálkodtam azzal a hölggyel más feladatokban, és jómagam szakmailag jártas voltam egy andragógiai módszertani kérdésben, amit Baba annak a kedves tanítványá-nak próbált mélyebben elmagyarázni, így logikusan ehhez az én közbenjárásomat kérte. Szóval, miután elmondta a kérését, természetesen én nem hagyhattam ki ezt a vissza nem térő ritka alkalmat és megkér-deztem pár dologról a véleményét, ami akkoriban engem éppen foglalkoztatott. Beszélgetésünk végén kaptam, útravalóként, a következő taní-tást. Megkérdezte, mit jelent nekem a tisztaság? Én kezdtem volna sorolni, de hamar leállított és ezt mondta. Mit jelent csodálatos magyar nyelveteken az, hogy tiszta szívvel? Már rá is vágtam: teljes szívvel.

Bizony, a tiszta szív nem egyéb, mint a beteljesedett szív. Beteljesedett. Ízlelgesd, kérlek a valós jelentést. Két ember között, amikor maradéktalanul a legtisztább kapcsolódásban voltak (kérlek, ezt is most magadban feltétlenül bontsd ki, mélyítsd el és rögzítsd, amit számodra ez jelent! Nem akarom, hogy az én fejtegetéseim rögzülje-nek benned.), speciális, magnetikus kötődés alakul ki, mely az egyén teljes, azaz „örök” individuális létében megmarad! Most egyelőre ebből nekünk annyi lényeges e témához, hogy e szó szerinti mágneses kapcsolat nem szakad meg két „egybeforrt szívű” ember között (nem feltétlenül társkapcsolatról van szó, sőt!). Ez a mágneses erő lesz az, amely adott esetben, majd a következő élete-inkben való esetleges találkozáskor, vagy persze bárhol, bármilyen formában az Univerzumban „megma-gyarázhatatlan emlékeket” kelt bennünk. Figyelem: nem a szokványos emlékeket, nem valami tudatos visszaemlékezést írok. Érzetek, amiket magunknak sem tudunk megfogalmazni. Amikor magunk sem hisszük el, hogy „valahonnan pedig ismerjük”, pedig semmi konkrét kapcsolódásunk nem volt mondjuk a jelenlegi életünkben. Persze soha semmiről nem állítom, hogy csak ez vagy az lehet bár-milyen jelenség. Nagyon valószínű, hogy ha ezt érezzük, valóban valakivel találkoztunk, aki valamikor előzőleg nagyon közel állt hozzánk. Ha nem, akkor valaki, akire emlékeztet. Ilyenkor nem az agy, az elme emlékszik, hanem kizárólag a „szív”.

Az, hogy ez a mágneses kapocs mikor jelenik meg esetleg tudatos jelekkel is, az az egyének saját tudatszint-jétől függ. A sejtéstől a konkrét emlékképekig bármilyen skálán manifesztálódhat.

Amikor én a születés és halál körforgásáról tanítást kaptam, még nem voltak a mai számítógépes világ újraír-ható lemezei, a pendrive-okról nem is beszélve, csak a floppyk. Ezért nekem akkor úgy magyarázták, hogy mind-en apró jelünket (rádió avagy egyéb, elektromos-mágneses jelünket), egyfajta átkonvertálással persze (nem is-merjük a végső „formátumot”, vagy „kiterjesztést”) egy floppy-lemez funkciójú „mágneses korong” (anyag-mentes!) rögzíti. Ez mindenkinek a saját Élet Könyve.

Ilyen egyéni mágneses adathordozója van minden identitással rendelkező tudatos lénynek az egész Univerzumban! Ezt hordjuk magunkkal, akárhol, akármilyen lét-térbe is érkezünk – ahogy látjuk majd a könyv további részeiben. Ez egyfajta multidimenzionális útlevelünk vagy „személyi azonosítónk”.

A karmikus életekhez ez alapján, az itt található adatokból épül fel a testi DNS-ünk, ez szervezi a sorsunkat: milyen egészséggel fogunk testet kapni, milyen neműként, milyen családi szövetbe, milyen nagy feladatokkal fogunk szembetalálkozni. Majd, kilépéskor (halállal) ezt összeveti a „rendszer”, mármint a hozott feladatokat és az abszolvált, elvégzett, megvalósított munkát, és kapunk egy eredményt. Ez lesz a kiinduló pontja a következő megtestesülésnek.

Még nagyon sok részlet előttem is homályos ezzel kapcsolatban (de nem baj, hisz még szeretnék sok-sok könyvet írni, hagynunk kell valamit máskorra is), de annyit tudok, hogy ez az „floppy” valamilyen módon kapcsolódik a homloklebenyünkhöz, illetve az ún. harmadik szemhez (és ezzel persze a tobozmirigyhez, agyalapi mirigyhez, hypotalamuszhoz, az egész agyhoz, sőt alapvetően a ve-zérlőközponthoz, a szívhez). Hisz, mit mondunk, ha valami valakiről egyértelmű minden titkolózása ellenére: „a homlokára van írva”! Bizony, a „látók” pontosan ezt a floppyt, mágneses mezőrészt képesek (így vagy úgy) ol-vasni, dekódolni. Ez a „bizonyítványunk” nem eldugható, mindig az orrunk előtt van, nyilvános (hú, de jó, hogy még nem minden ember képes leolvasni, ugye?). Magasabb tudatosságú lények is innen tudnak rólunk annyi mindent – bár „látni” ennél többet látnak belőlünk. Amikor ránk néznek, az adathalmazokon kívül az egész energiatestünket látják, annak színét, harmonikus vagy zavaros kapcsolati ábráját, mindent.

Ebből a gondolatátvitel is igen érthetővé válik, és szép lassan rádöbbenünk, amiket csodáknak nevezünk, nagyon is kézzelfogható, racionális dolgok (mármint elismerem, lesznek, akiknek ez azért még nem annyira evidens és ra-cionális), de látjuk, tudományosan is leírható minden „megmagyarázhatatlan” működés.

Tehát, a tobozmirigy aktiválása alapvető ahhoz, hogy egy nagyot ugorjunk a kozmikus képességeink visszaszerzésének útján.

      Így még sincs minden veszve – nyugtathatjuk meg magunkat. Van és nincs végleges elválás. Ha nem is oly módon, ahogy ezt a közhit véli, de a nagyon erős, teljes, azaz tiszta szeretetkapcsolatokkal örökre egybekötjük magunkat szeretteinkkel. Legyen ez mindannyiunk vigasztalására. 

Az elválások azonban ettől függetlenül mindig nehezek és fájdalmasak. De ez a lényege a Lélek fejlődé-sének. Ezek csiszolnak, és végső soron, pontosan az elválások, elszakadások juttatnak el oda egy Lelket, hogy: elég volt! Az egyre halmozódó fájdalma késztet mindenkit arra, hogy Istenhez kiáltson segítségért. Hogy észrevegye, valami nincs jól.

Hát bizony nincs! Nem állandó síkja ez az embernek. Amikor rádöbben az élet „értelmetlenségére” és elege lesz az átmenetiségből (ahogy e tudatszinten mindezt érzékeli) felnéz az Égre és fájdalmában, akár tébolyában olyan erővel akarja megérteni a Lét értelmét, hogy a fájdalom ütötte résen át beérkeznek hoz-zá az eddig ismeretlen másdimenziós rezgések. És egy csodálatos új spirális körbe lép a Lélek. A halál nagy misztérium, az egyik legnagyobb beavató. Ekkor érti meg, ha még nem is az elméjével, hogy a boldogság nem ehhez a síkhoz, az állandó kötések és feloldások síkjához kapcsolódik, ahol „még el-vehetik tőle”. Elindul végre a boldogságkeresés útján, amin majd megérti, hogy ez az elkülönültség ideiglenes állapotának feloldása lesz, az Egységben, a töltésmentes nyugalmi „pontban” a végső Boldogságban.

A „bátrak” jutalma, akik mertek őszintén, tiszta szívvel szeretni, a végleges szeretetkapcsok, amik megmaradnak számára. Akik még erősen szeretni sem mertek, azok magányosan, erős mágneses kapcsolatok nélkül „lézengenek” mindaddig, míg valamelyik életükben végre megnyitják a szívüket egy másik ember felé, és ezen az első résen majd lassan beszűrődnek az egyre tisztább rezgések. Dereng már? – kérdi őstudásunk egy közmondás formájában.

Mielőtt itt továbbmegyünk, nagyon fontos az élet szó sokszoros jelentésének tisztázása.

A hétköznapi szóhasználatban életnek nevezzük az e világban, azaz a látható, érzékelhető tartományban, testben eltöltött időnket. Látjuk máris, ez egy nagyon sok feltételhez kötött, behatárolt értelmezés, kie-melten a testi időszakunkra vonatkozik csak. Ezen aspektusból elmondhatjuk, hogy ez egy teljes mérték-ben materialista értelmezés, tehát hívő embernek ezen azonnal túl kell lépnie. Jézus igen sokszor kiigazí-totta az embereket, amikor szájukba rágta, hogy „aki meg akarja menteni életét, elveszíti, és aki elveszti, az megtartja”, utalva a fatális félreértelmezésre. Azaz, akik a testi léthez foggal-körömmel ragaszkodnak, a „test dolgaival”, azaz a világi hívságokkal törődnek, arra figyelnek a lényegi dolgok helyett, nem látnak túl e körforgáson, azok „elveszítik életüket” szellemi értelemben. Jézus tanításában az élet nem a szüle-téssel kezdődik, és nem fejeződik be a halállal! Életfontosságú, hogy átírjuk magunkban az élet értelme-zését, és az eddigieket valamint a következőket e valós értelmű életjelentéssel újragondoljuk, mert addig teljesen fals képzetünk lesz a halálról is. Kérlek most, egy elcsendesült percben, gondold végig, e kiszélesített perspektívában: mi a Te Életed értelme? Hajtóereje? Testi életet élsz vagy van Életed az életen túl is?

Nem tévedésből és nem viccelődésből mondta Jézus a halott leány feltámasztásakor a szülőknek, hogy nem halt meg, csak elaludt. Higgyük el, nem az orvosi diagnózist helyesbítette, hanem hatalmas tanítást adott a szülőknek! Az alvást kis halálnak is szokás nevezni, és valóban, amit mi innen halálnak nevezünk, az nem egyéb, mint a Fényben, az aktivitásban elfáradt lélek pihenési, regenerálódási időszaka, azaz az éberlétből nézve alvási fázisa. Azonban, még a napi alvásunk is a legaktívabb időszakunk a „másvilá-gon”, Istennel, szó szerint más síkokon. Nagyon-nagyon sokféle álomfajta van, a tudomány, de a modern szakralitás még csak meg sem kezdte a mély feldolgozásukat. Nyilvánvalóan, az álmaink is a tudatszin-tekhez kötődnek, tehát ahány tudatszintű ember álmodik, annyi féle álma van, hisz annyiféle tartományba „emelkedik” az elmétől megszabaduló éjjeli lényünk. Ahogy a testünk is többrétegű, ehhez hasonlatosan a legkönnyebb elképzelni az álomfajtákat is. A „legsűrűbb”, a biológiai test-fókuszú emberek álmait ún. „feldolgozó” álomnak nevezzük, ezek a leggyakoribbak. Beszűrődik a mindennapi rutin, ismerősök, problémák és egyéni szinttől függően színeződnek át. Az ún. „jós” álmok, archetipikus misztikus elemeket magába szövő megrázó, napokig-hetekig vagy évekig bennünk maradó álmainkat már nem a hasadt énünk „álmodja”, hanem magasabb tudatunk! „Ő” ilyenkor tanítja a kis-ént, üzen, magyaráz, segíti stb. Ezeket érdemes lejegyeznünk, figyelnünk, mert sorsfordító lehet, ha értelmezni tudjuk. Ami ezeken felül van, az már nem álom, hanem aktív tevékenykedésünk más síkokon, erről e könyvben még nem írnék részletesen, mert csak alapossággal szabad ismertetni, egyébként félreért-hető és megzavaró lehet sokaknak. Nagyjából idesorolható, amit asztrális utazásoknak neveznek, ám ezek a tapasztalatok is igen sokfélék, érettségtől és gyakorlástól függően viszonyítás kérdése – mint minden persze. Bizony van, hogy még a mindennapi élet értékrendje szerint is sokkal több „munkát” tudunk elvégezni egy-egy asztrális tevékenységgel, mint éber agyhullámokkal. Ez lebontódik akár egészen a mindennapi életünk problé-máinak megoldásáig is, hisz valóban „rálátunk” mindenre! Tehát leszögezhetjük, hogy teljesen helytelen az ébrenlétet aktívnak, az alvást passzívnak nevezni, ez kizárólag viszonyítás kérdése – mint minden.

Ennek fényében most már bátran megállapíthatjuk, hogy a születés és halál valójában semmiben nem különbözik, tekintve, ha innen elmegyünk, akkor valahová megszületünk, ha onnan ide térünk, akkor ott „halunk meg” és itt megszületünk. Részemről én „szűkebbnek” tartom a testi létet és szabadabbnak a testnélkülit, ennyiben izgalommal, sokszor boldogan készülődök minden nap a nagy átlépésre! Ezt persze orvosoknak nem árulom el, mert bajba kerülnék a jelenlegi tudatszintű világban. Ám csak biztatni tudok bárkit, olvasson érett beszámolókat, tanításokat a halálról. Érdemes a tibeti szemlélettel megismer-kedni, ám áldani tudom a nevét a magyar pszichológusnak Polcz Alaine-nek, aki többek között alapítója volt a Hospice mozgalomnak, így szeretettel ajánlom könyvét, melynek címe Ideje a meghalásnak. Nagyon nagy segítség gyászolóknak, haldoklók családtagjainak, és leginkább saját felkészülésünk végett mindenkinek. Fontos tanulás az is, mi magunk mit tudunk konkrétan segíteni egy haldoklónak testi, lelki és szellemi szinten, ha felkészültek vagyunk. A haldoklás, a halál egy igen erős dimenziókaput nyit meg, az egyik legmagasabb szintű beavatás nekünk és a haldoklónak is, ha felkészülten segítőként közremű-ködünk. Tudom ajánlani, hogy jelentkezzünk valamelyik Hospice szervezetnél, és kérdezzük meg, miben tudnánk segíteni önkéntesként.

Jómagam az esküvőm után másfél hónappal vesztettem el az akkor negyvenhét éves, gyönyörű édesanyámat. Úgy alakult, hogy utolsó napján teljesen egyedül maradtam az ágya mellett. Mondanom sem kell, hogy teljesen tudatlan és felkészületlen voltam, és majdnem sokk alatt a félelemtől. Pontosan felismertem a meghalás fázisait. A tehetetlenségem és tudatlanságom ellenére, de valószínűleg az égető vágytól, hogy vele maradjak, megdöbbentő „információk” érkeztek és segítettek nekem, hogy vala-melyest mégiscsak támogassam anyukámat az átlépésben. Ugyanakkor az utolsó félórája elől megfuta-modtam. Ha akkor bárki ott van velem és csak egy pillanatra megfogja a kezem, képes lettem volna végig-kísérni. Évekig lelkiismeret furdalásom volt, hogy szó szerint elfutottam. Fél óra sem telt el, már hívtak a kórházból, hogy elment. Annyit ki tudtam könyörögni, hogy tartsák ott a kórteremben és visszarohantam. Egy szál vörös rózsát még „átadhattam neki” és ott helyben bocsánatot kérhettem, amiért cserbenhagy-tam a legutolsó perceiben.  Akkor még nem tudtam, hogy ő teljes éberséggel élte ezt végig.

Annak, hogy mellette voltam hetekig és az utolsó napon, nagy áldás volt a gyümölcse. Állítom, hogy ez volt szellemi megnyílásom, igen korai felébredésem katalizátora, mert a következő hónapokban kezdő-dött az az új, többdimenziós életem, melyben azóta is élek. Én ezt soha nem akartam, hisz nem is hallottam senkitől, hogy ilyesmi létezik. Soha azelőtt életről-halálról, Istenről, más síkokról nem gondolkodtam, nem léteztek számomra. Nem olvas-tam ilyen témájú könyveket, akkoriban ezoterikus tanfolyamok nem nagyon voltak. Egyszer csak, édesanyám tá-ozását követően megtörtént. Ígérem, egy-szer megírom „beavatódásom” történetét, mert tudom, sokaknak segítene abban, hogy a sokszor ijesztő testi tünetektől, melyek hosszú időn át kísérik átalakulásunkat, ne ijedjenek meg.

A karmikus ciklusokon belül tehát van éber és alvási ciklusunk – földi értelemben! Azonban, ha szelle-mileg felébredünk, feje tetejére áll az egész! Amikor a Fényben éber tudatúak vagyunk, akkor vagyunk a Teljességtől, Valóságtól szellemileg a legtávolabb, akár elzárva, Jézus példáiban ekkor vagyunk halottak. Testi mivoltunkban, a testi életre figyelve vagyunk a legtávolabb Istentől, azaz az Élettől. Amikor szellemi-leg felébredünk, rájövünk, aludtunk eddig, halottak voltunk, bezáródva egy szűk tarto-ányba. Aki elkezd Isten szerint élni – azaz valóban Élet-el megtelni – elkezd elvágyódni e világból, e szűk szeg-ensből. Személyesen tapasztaltam felébredésem után még évekig, hogy amikor a korábbi „bezárt” életemre gondoltam, valóságos fulladások jöttek rám. Szó szerint klausztrofóbiás voltam a „kockába zárt”, csök-kent energiatérben élt életemtől. Mintha egy koporsóban feküdtem volna – itt, a legnagyobb „életforgatag” közepén.

Szerintem nem csak nekem volt felébredésem előtt az a legfélelmetesebb a „halállal” kapcsolatban, ahogy elképzeltem „magamat” egy koporsóba zárva. Ebben többlépcsős buktató van, remélem, már nem kell részleteznünk! Lényege ennek a halálfélelemnek a „magam” az-nosítása a testtel. Tehát, aki fél a haláltól, az most gondolkodjon el, nem kellene-e még kicsit dolgoznia a valós ön-tudatán? Ugyanis ez esetben még nem tapasztalta meg a testen kívüli létezés valóságát (spontán, azaz baleset, súlyos beteg-ség, halál közeli állapot, avagy meditáció/révülés útján), amikor én-tudata bizony tökéletesen működik elszakadva a test-tudattól. A kozmikus, halhatatlan tudatunkat meg kell ismernünk és össze kell vele nőnünk fokozatosan, gyakorlatilag ez az inkarnációk lényege. Ugyanis a testi bezártság képzete mellett a „tudat-vesztés” a halálfélelem valós oka. Ha megtapasztaljuk, hogy a Tudat nem azonos a jelenlegi test-hez tartozó ideiglenes identitásunkkal, akkor a halálfélelem teljes mértékben megszűnik! Nem úgy, hogy nem félünk, hanem megszűnik számunkra létezni a halál kategóriája! Óriási szabadság ez, így élni testben ezt követően! Igazából, csak így érdemes!

Sokan azt hozzák fel a reinkarnáció (újra testet öltés) ellenében, hogy ha igaz lenne, akkor elvesztenék jelentőségüket az egyes megtestesülések. Ez egyáltalán nem igaz. Azok a szeretteink, akikkel most vagyunk, ugyanilyen formában, ugyanilyen formációban (kapcsolati hálóban, kötelékben) sose leszünk még egyszer együtt! Mi magunk sem lehetünk még egyszer ugyanilyenek. Minden élet, minden testet öltött lélek(darabunk) egyszeri és megismételhetetlen! Sőt, én azt vélem (saját tapasztalat is), hogy ha ezt sikerül egyszer felfognunk és megértenünk, megugrik az érzékenységünk az élet, a Lét, minden egyes pillanatának az értékelése iránt. Lelkünk ugyanis ahogy egyre finomodik (szó szerint, hisz egyre fino-mabb, tisztább hullámtartományokat integrálunk magunkba a fejlődéssel), egyre fogékonyabb lesz a kifinomult, „lágy”, „melankólikus”, „kék” jelenségekre. Anyagba záródott lelket ritkán tölti el eufórikus boldogság például egy madárdal, egy érző kutyaszem, egy csodás naplementei lát-vány- és illatfuvallatra! Észre sem veszi. Ezek már olyan rezgésekkel bíró mozgások, amikre finomodás során tudunk ráhangolódni. Utunk, finomodásunk során el lehet érkezni olyan tudatszintre, amikor a környező univerzum folytonos mozgás-szövetéből az egyszerre hozzánk érő hatások (jelek) egy izgalmasan értelmes együtt-hatássá válnak. Én úgy tudnám leírni ezt, hogy szinte érezzük a látható-érzékelhető történések mögöttes energiaszövetét (mint egy hálózat), azok kapcsolódásait. Hihetetlen élmény! Mesés, varázslatos pillanatok ezek. Törekedjünk arra, hogy ezek a mennyei, angyali pillanatok mindig egyre hosszabbak legyenek, ki tudjuk tolni az érzékelésünk határait! Ehhez az életmód-váltásunk összessége szüksé-ges, és általában földi időben azért nem rövid gyakorlás kell hozzá.

Manapság sok „tanítást” hallani elveszett leláncolt, leszakadt, fogságban-rabságban tartott, avagy megsemmisített lélekrészeinkről, mely sok emberben óriási (érthető) félelmet és zavarodottságot okoz. E könyvben nem tudom sajnos most ezt részletezni, ám annyit megnyugtatásul mondanék: egy ilyen végte-lenül lebutított, szó szerinti értelmezésről fel kell emelkednünk, és egy széles perspektívából ránézni az inkarnációs körforgásunkra. Ezek a „lélekrészek” nem egyebek, mint előző ciklusok identitásai. Az nyilvánvaló, hogy amíg körforgásban vagyunk, ki-és belépünk e „világba” testet öltés végett, nem végez-tük el, nem fejeztük be az Eggyé válásunkat – hisz akkor már nem lenne szükség újabb testet öltésre. Ezek a „leszakadt” darabjaink természetes részei a körforgásnak. Nem valami szörnyűséget jelentenek! A túlmisztifikált és olcsó mágiával teletűzdelt „gyógyítás”, amit általában ajánlanak, nem egyebek egy „reinkarnációs” vagy regressziós terápiánál. Ezzel nem feltétlenül lenne gond, bár jómagam nem tudok egyetérteni a manapság divattá vált „előző élet kutatással”, tekintve, arra nem véletlenül nem emlék-szünk, és aki nem érti, hogy mindennek eljön a megfelelő ideje, az ne kutakodjon. Akinek és amikor szük-sége lenne – kivételes esetben – hogy emlékezzen, az emlékezni fog. Akinek meg nem kell, azt csak megzavarja az erőszakos „behatolás” a fátyol mögé.

A lélekszilánkok divatos tanításaitól jómagam azért zárkózóm el, mert, bár valós, hogy léteznek e „lélekrészeink”, de nem úgy, ahogy ezt ezen a redukált értelmezési szinten tálalják, másrészt a teljes szóhasználat és magyarázat félelmet keltő, félreérthető. Erőszakos és tévútra vezető az egész megkö-zelítése, a teljes kép hiánya, valamint, hogy gyakran kéretlenül tárják fel arra még nem kész emberek előtt és szintén félelmetes mágikus gyakorlatokkal akarják „gyógyítani”. Azok a „gyógyítók”, akik maguk is ilyen szinten képesek csak átlátni a körforgást, el tudjuk képzelni, milyen hozzáértéssel és kifinomult-sággal nyúlnak egy másik ember életébe!

Ajánlanám mindenki figyelmébe a tibeti ősi iratokban fellelhető tanításokat a Világkirályról (Belső Föld vonatkozásában), aki saját maga soha nem avatkozott bele egy másik ember karmájába (noha ő aztán megtehette volna hatalmánál és képességeinél fogva!), karmikus oldásokat nem végzett, és óva intette még ezek gondolatától is tanítványait! Gondoljunk már azért bele picikét, egy másik ember hogyan is tudna feloldani bármit az életemben? Isten nemde azért irányít vissza, hogy mi magunk majd rájöjjünk és megtegyük. Az a helyzet kedves barátaim, aki más helyett elvégzi, az a „legjobb segítő szándékkal” elveszi a másiktól a lehetőséget, megfosztja az életfeladatától! Persze nem véglegesen, ehhez nincs hatalma, ám jól megnehezíti és összegubancolja a másik életszálait. De semmi gond, aki úgy véli, hogy jobb, ha más takarítja el a saját szennyesét, meg is érdemli. Vak vezet világtalant, ahogy Jézus mondja, és majd mindketten a gödörbe esnek. Mindkettő szerez magának egy kis extra házi feladatot a következő életekre.

Manapság a tucatszám praktizáló alulképzett és szellemileg éretlen „gyógyítókat” a kozmikus alázatnak (ami nem más, mint a bölcsesség), még a szele sem érinti. A kár (k-ár, azaz az Életfolyam /ká/ pocséko-lásának az ára) amit okoznak, hatalmas. De nem baj, majd megfizetik. Végül is, ilyen tanulások végett vagyunk itt, tehát minden jól is van így.

Ugyanígy, az össze-vissza ködösített túlvilági jelenségek, a „halottakkal” történő kapcsolat is abszolút racionálisan és egyszerűen megérthető.

E „floppylemez” tárol mindent rólunk. Egy halottidéző, avagy látó spiritiszta hogyan is működik ez alapján? Képes „olvasni” több-kevesebb biztonsággal egy-egy „eltávozott” floppylemezéről. Szó sincs interaktív beszélgetésről! Egy meghalt szeretett személyhez az élő kérdező emocionálisan kötődik. Egy informatikusnak szerintem nem okoz nehézséget átlátni, hogy két távoli memória (esetünkben számítógép) „látja” egymást, ha mindkettő „online” állapotban van. Ez az online állapot emberek, lelkek esetében azonban nincs a testi tudathoz kötve, ez egy élet során kialakult érzelmeink minőségétől függ. Ha kellő kód szerint „íródtunk” be a másik ember „floppyjára” és így egy „állandó” címkéjű mentést kaptunk, akkor adatai között mindaddig megmaradunk, míg valamikor ő ki nem töröl. Mindannyiunknak van egy kristálymagja, egy központi és örök kódja, Magja, az egyéni mágneses adathordozónk „személyi azonosítójaként”. Amikor tiszta szívvel kapcsolódunk egy másik teremtményhez, a másik adathordo-zójában rögzülünk. Ha az Univerzumban bárhol, bármikor, bármilyen formában, testben, test nélkül egymás „hallótávolságába” kerülünk, a Magjainkon keresztül „megismerjük” egymást. De ez túl messzire vinne most, ezzel most nem foglalkozunk. Tehát, ha nagyon mély kötelék volt két lélek között, akkor összekapcsolódva maradnak. Ám hangsúlyozom: nem „ők”, mármint az általunk ismert egyszeri identitá-sok, hanem mindkettőjük esetében a „magasabb” én, azaz az egyes inkarnációk felett álló én-jük! Ezért, és csak ezért lehetséges különleges életek során, hogy egy új inkarnációban felismerik egymást, bár a racionális elme erre semmiféle magyarázattal nem képes szolgálni.

Tehát, a „halottlátó” ezek alapján képes eljutni (te-mészetesen nem mindegyik egyformán!) a hozzá forduló illető „lemezével” összekapcsolt áttéten keresztül az elhunyt adataihoz. Az már más kérdés, hogy saját tudatszintjével milyen mértékig és milyen tisztasággal képes ezt leolvasni, pláne értelmezni! Ha valaki valamilyen okból igénybe veszi egy másik ember segítségét egy ilyen „olvasáshoz”, nagyon nagy sérülések érhetik, avagy másik irányból egy rózsaszín nem létező illúzióban lesz része. Nagyon nagy körültekintéssel kell megválogatnunk, milyen „tiszta” látóhoz fordulunk. Én leginkább arra biztatnék mindenkit, próbáljon ő maga hozzáférni ehhez az adathordozóhoz, ha valamilyen okból annyira gyötrődik és képtelen valami tisztázatlan kérdésre választ kapni másként, és erre szorul. Egyébként megjegyzem, hogy a gyötrődés bizony igen erős szellem-emelő állapot, én mindig keményen meggyötrődtem minden tudásért, meglátásért, belátásért, megértésért, megvilágosodott pillanatokért. Az a baj, a mai ember nem bír gyötrődni, nem akar megdolgozni a jussáért. Ezért sokkal könnyebb a telefonkönyvből kinézni egy magát reklámozó jós vagy látó számát. Így elmondom, bármennyire fájdalmas, mindenki pont azt fogja, amiért fizet. Könnyű megoldásért annak megfelelő értéket kap majd. Senki, még egy tisztán látó sem képes a saját mélységünkig teljesen lejutni, a legerősebb, leggyógyítóbb feloldást adni! Nincs külső megoldás, gyógyír semmire, ezt vagy megértjük, vagy nem.

Persze, ez hatalmas munka, elismerem, de itt ismét egy olyan döntés van mindenkinek a kezében, amibe nincs jogosultságom beleszólni. Bármit döntünk, az a sa-ját életprogramunk és tanulásunk része lesz.

A legtökéletesebb persze, ha úgy élünk, hogy minden egyes pillanatban annyira tisztán tartjuk kapcsola-tunkat elsősorban szeretteinkkel, de lehetőleg minden lénnyel, hogy ilyen gyötrelmek ne is adódjanak. Ez az egyetlen végső célja a téridős tanulásunknak, elérni ezt a szellemi tisztaságot-teljességet. Ez az ideális, a végcél, így természetesen tisztában vagyok vele, hogy sokunknak sokáig még mindig csak cél. De tartsuk észben innen kezdve, és ezzel is nagyon nagy lépést teszünk máris a tudatosodásban, a jövőbeni kínok csökkentésében! Mert ez a fejlő-désünk lényege. A spirituális tanfolyamokon is leginkább azt keresik, milyen megoldást tanulhatnának az elrontott dolgok, folyamatok orvoslására. Miért nem azt keressük, hogyan kell eleve nem elrontani az életet?

      Eddigiek fényében talán jobban megérthetővé válnak a „poltergeist” jelenségek is. Minden energia, egy gigantikus energiaszövedékben csücsülünk. Rezgéseink, amiket bármelyik inkarnációnk során keltünk, létrehozunk (a gondolattól a cselekvésig) rögzülnek e nagy hálózatban. Természetesen, az adott rezdülésünk adott intenzitásának, energiaerősségének függvényében. Tiller professzorék kísérleteinek felidézésével gondoljuk csak végig, hogy mi is történhet, amikor egy adott helyen „szellemek” buk-kannak fel? Ezek rendszerint nem „normális” helyeken szoktak előfordulni: elmegyógyintézetek, börtö-nök, fogolytáborok, vagy félelmetes ódon kastélyok: helyek, ahol egy valaha élt lélek valamiféle traumát, halálfélelmet élt át. A félelem az egyik legerősebb energiatöltetű emberi érzelem – a másik a hatalmas boldogság – hisz mind-kettőbe akár bele lehet őrülni vagy akár bele is lehet halni (de ez megint egy újabb téma). Tehát valaha egy óriási töltetű energia rögzült az adott hely mágneses erőterében. Ez, az intenzitásának függvényében hónapokig, évekig, évtizedekig vagy akár évezredekig ott rezeg.  Ha egy olyan ember kerül egy ilyen helyre, ahol ő maga hasonlókon megy át, vagy elég, ha csak érzékeli, és ezáltal félni kezd, akkor képes lesz valamilyen szintig olvasni a tárolt információkat és ő konkrétan, mint amikor mi lejátszunk egy DVD filmet, végignézi a valaha lejátszódott eseményeket. Nagyon hasonló módon történik, amikor egy szerettünket látjuk „visszatérni”. Igazából a mi nagyon erős vágyódásunk az, ami „látóvá” tehet bárkit. Ez a mágneses adathordozó, mellyel mi is össze tudunk kapcsolódni, a saját és az elhunyt adattárolójának közös tartományából láthatunk vagy olvashatunk információkat, amelyeket aztán, teljesen tudattalanul – új információként, mintegy „üzenetként” értékelünk. Tehát szó sincs arról, hogy az eltávozott „tudatos” részével „beszélgetünk”, de érzékelni tudjuk, akár a holografikus kivetülésig is!

Ezzel együtt, semmilyen „alternatív” formát sem szabad kizárni, így az is lehet, hogy egy-egy magasabb tudatosságú avagy extraszensz, vagy csak érzékenyebb ember az eltávozása után, speciális körülmények és célok érdekében, képes tudatát fókuszálva tartani és „visszaemlékezni” az épp elhagyott életére (miért ne, hisz vannak, akik képesek az előzőekre is emlékezni, bár nem általános!) és így képes lehet „élő” kapcsolatot teremteni egy ittmaradt, hozzá erősen kötődő emberrel. De, nem ez az általános! A legtöbb esetben egy „sima” energialeolvasásról illetve energetikai jelenségről van szó.

Azonban az is érzékelhető talán, mekkora a felelősségünk abban, hogy eltávozott szerettünk energia-mezőjét ne zavarjuk a fel nem dolgozott, elnyújtott gyász-fájdalommal. Szó szerint nem engedjük útjára, és idekötjük. Ez neki nem jó! Ez pedig nagyon egoista, a saját fájdalmunkat nyalogatjuk, ahelyett, hogy őszinte, érdekmentes szeretettel támogatnánk az eltávozottat a jelenlegi közegében. A mi fájdalmunk na-gyon nehéz energia-teher számukra. Mivel már nem lehetséges „visszacsinálni” semmit, az egyetlen kozmikusan érett hozzáállás a tudatos elengedés. Ez nem könnyű, sőt, embertelenül nehéz!

Egy átlagos „halott” nem emlékszik tehát semmire az itthagyott életéből, a fátyol nem a születéskor hullik ránk, hanem a befejezés után, illetve az „elszámolást” követően. Nincs konkrét információm egyelőre, hogyan is zajlik ez a számadás, de valószínűsíthetően a csodálatos magyar nyelvünk a kulcs, azaz: szó szerint számok, kódok összegzésével. Valószínű, hogy több fázisból áll. Még a haldoklás során (a halál minőségének és lefolyásának formája függvényében) elkezdődik a legtöbb esetben, mielőtt „kilehelnénk a lelkünket”.  Nagyon sokan számolnak be arról, ahogy lepereg életük filmje, másodpercük töredéke alatt vagy a mentőautóban, pont, mintha egy mozivásznon néznének egy filmet. Ideje lenne felkészíteni mond-juk a mentős vagy kórházi személyzetet arra, hogy ezt a ciklust érzékeljék és valahogy jobban kezeljék, mint most. Ugyanis sokan elmondják azok közül, akik visszatértek a halálból, hogy mennyire dühítő és zavaró számukra, ahogy ilyenkor a szakszemélyzet kiabál, vagy őt „rángatják” avagy akár róluk bármiféle megjegyezést tesznek abbéli tudatlanságukban, hogy úgysem hallják.  Ahogy a születéskor is nagyon számít a kellemes, nyugodt környezet, úgy a haldoklás pillanataiban is. Tudom, ez messzire vezet, hisz jelenlegi törvényeinkben a test mindenáron való „üzemeltetése” kötelező, pedig nem lenne szabad vakon ezt követni. Nagyon sokszor egyáltalán nem az injekció hozza vissza a lelket, hanem a nyugalomban végignézett számvető életfilm, melyet viszont sokszor éppenséggel akadályoz a „jószándékú” egész-ségügyi törvény okán az orvos. Ha az emberiség megértené az életet és a halált, egészen másként viszo-nyulnánk mindenhez: értékesebbé tennénk az élet perceit és engednénk a halált saját ritmusában jönni-menni. Ha kevesebbet avatkoznánk e kozmikus forgatókönyvbe, legtöbbször minden, élet és halál szebbé válhatna. De amint az életben, úgy a halál idején is kizárólag a testtel vagyunk képesek törődni – pedig pont ez az, amit senki nem vihet magával.

Tapasztalható, hogy sok haldokló közvetlenül az eltávozása előtt „felélénkül”, „jobban lesz”, és képes el-búcsúzni. Ha szükség van rá, az elengedéseket, bocsánat-kérést illetve megbocsátásokat ekkor még el tudjuk végezni – és ez hihetetlenül nagy minőségi ugrásunk lehet! A tiszta szívű bűnbánás, a hibák felis-merése, esetleges korrigálása (ekkor szoktak lóhalálában elszalajtani például egy-egy megsértett ismerő-sért, családtagért, a haldokló kérésére) felbecsülhetetlen értékű. Amikor Jézus arról tanít, hogy még a gyilkosnak is megbocsáttatnak a bűnei, ha megbánja és nincs különbség, hogy mikor javul meg az illető, a halálos ágyán vagy húsz évvel korábban, egy egyszerű energetikai képlet. Ebből a szempontból min-degy, mikor kerül fel a „jel” a mágneses aktánkba, mikor írjuk bele az Élet Könyvünkbe.

Azonban, fontos tudnunk, hogy a parlagon hagyott éveink, amikor már tehettük volna a jót, amikor to-vább építkezhettünk volna egy idejében kiigazított (megbánt) számadással, újjászületéssel, már nem behozható. Tehát nullázódhat a „bűn”, de az elszalasztott pozitívumokat már nem áll módunkban pótolni abban az életben. Ezért, amikor tanítványai is zúgolódtak és értetlenkedtek emiatt az „igazságtalanság” miatt, hogy egy élete végén megtért „gyilkos” miért kaphat ugyanolyan zöld utat, miért „moshatja magát” tisztára, Jézus ezt válaszolta: de ti már egész életetekben megkaphattátok Isten segítségét, már élvez-hettétek mindazt a jót, amitől az az ember az utolsó lehe-letéig elzárta magát. Ne zúgolódjatok tehát!

A köztes létet tekintsük egyfajta szanatóriumnak, amikor pihen a lelkünk. Nem szeretném, ha félreértene bárki, de számomra a halál a legizgalmasabb misztérium. Egy ideje kifejezett boldogsággal készülök a nagy Belépőre. Igen, számomra az belépés lesz egy nyugalmas tartományba. Nem tudnék többet kívánni senkinek, mint hogy tudatosan, felkészülten, áldott lelkiállapotban lépjen át, térjen „örök” nyugalomra. Az idézőjel fontosságát remélem, már senkinek nem kell magyaráznom, aki eddig velem tartott a könyv lapjain!

Nincs rosszabb annál, ahogy a mai ember retteg a haláltól, ahogy a haldoklókat kezeli a társadalom, a család. „Élj úgy, mintha ez lenne életed utolsó napja” – így hangzik a közismert híres mondás, mégis igen kevesen teszik. Gondolja végig mindenki, mire mennyi időt, energiát fordít az életében abból, amit magá-val vihet majd odaátra? Mit teszel annak érdekében minden napodon, minden percedben, hogy jellemed formálódjon, rezgésed emelkedjen, hogy az átlépéskor szépen csiszolt gyémánt légy? Hogy ne legyenek rendezetlen, fájdalmakkal teli kapcsolataid?

Semmi egyebet, mint a lelked rezgését viheted magaddal. Ehhez mérten „érdemes” bármi egyébbel foglakoznunk! A valóság ezzel szemben, azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, ennek szöges ellentéte. A mai emberek túlnyomó része bármi mást fontosabbnak tart a lelke csiszolásánál. Még egy ránc vagy egy nagyobb számla miatt is jobban aggódik, mint azért, milyen rezgéseket rögzít majd Élete Könyve.

A KÉK VÉR GYERMEKEI KÖTETEKRŐL BŐVEBBEN  ITT