A FÉNY FÉNYEZÉSE

» » HÍRLEVÉL ARCHÍVUM        

RÉSZLET A KÉK VÉR GYERMEKEI TRILÓGIA 1. RÉSZÉBŐL

 

(IMHOTEP, A KÉKSÉG PAPJA ALCÍMMEL)

 

 

 

A Fény fényezése

 

 

A dualitásban a fény a „jó”, a sötétség a „rossz”. De merengtél már azon, hogy mi van a dualitáson túl?

 

A fény egy tól-ig terjedő hullámspektrum, foton, melynek különböző spektrumait képesek vagyunk érzékelni, látni. Így a fény az energiamező (plazma) látás által behatárolt, meghatározható része.

Mivel rész, így nem egész.

 

Nagy a különbség a fény és a világosság között, ennek ellenére rendre összekutyulják sokan. Míg a fénynek kikutatható, beazonosítható a forrása, a világosságnak nem. A fény tehát nem maga a forrás, hanem annak egy „teremtménye”.

 

A Világosság egy létállapot.

 

Amikor a régi Mesterek egy tudatszint-emelkedésről beszéltek, ezt megvilágosodásnak nevezték, és még véletlenül sem például kifényesedésnek. Persze nem minden nyelvű népet kényeztet úgy az Univerzum, mint a magyarokat, mégis itt is rengeteg gondolkodás nélküli követője akad a fénykultuszoknak. Pedig ilyen szépen más nyelvben nem lehet a világosságot és a fényt hangtanilag is megkülönböztetni.

 

Ha a fény az elektromágneses térnek csak egy bizonyos frekvenciatartománya, akkor bizony nem a Mindenség. A fény „birodalma” a Hetedhét ország, melynek a hét szín, a szivárvány a jele. Ez a téridő, az univerzum látható része (és kiegészíthetjük természetesen az emberi szemmel már nem érzékelhető ultraviola és infravörös tartományokkal).

 

A fénnyel teli nappali éberségben elfáradunk, kimerülünk. Feltöltődni, álmodni, magasabb Énünkkel összekapcsolódni éjjel tudunk, és ahogy hamarosan kitérünk a tobozmirigy jelentőségére, a melatonin is csak éjjel, fény- mentes közegben termelődik. A fény a különbözőségekre világít rá, a sötétben az egységünkre „ébredünk”: kiléphetünk a testünkből, felrepülhetünk, ellátogathatunk a láthatatlan birodalmakba, a látszólagosból a valóságba. Felcserélődik álom és éberlét fogalma!

 

Ha a valóban fontos dolgok a szemnek láthatatlanok, vajon miért terjed futótűzként manapság a Fényvallás kultusza?

 

A Tibeti Halottas könyv legfontosabb üzenete, hogy a meghalt mellett három napig virrasztanak (nemcsak Tibetben persze!). Ez alatt segítik a lélek útját. De hová is? Úgy szól a bátorítás: ha már kész vagy és mered a Sötétet választani, úgy ne lépj vissza a Fénybe. Miért is? A keleti tanok, a keleti beavatások mire is törekednek? A körforgásból való szabadulásra. Az utolsó élettel, hitük szerint, a megvilágosodottaknak már nem kell visszatérniük. Milyen szépségesen nyilvánvaló: akinek még kell a fény, az visszatér, aki már betelt vele, hisz megvilágosodott, annak már nincs rá szüksége!

Halál közeli állapotból visszajöttek mesélik, hogy mind- addig, amíg nem látták meg a Fényt, nem szándékoztak visszajönni. Aztán hívta, vonzotta őket a Fény, vagy a fényben felbukkanó „szeretteik”, így beléptek a Fénybe - és újra itt voltak! A Fény ugyanis egy „csúszda”, egy híd, vissza ide, a téridőbe. A Hetedhét országba. Aki eljutott több élet során a döntési szintre („letehette a karmát”) és nem akart visszatérni, az nem lépett be a Fénybe. Szabadság, a tér- időből való szabadulás csak a Fényen túl kezdődik. Neve: Nirvana. Van erre hirtelenjében egy érdekes megfejtésem: nő-erő-léte, mégpedig Ni=né, néne, nő; r=eRő; vana=”vanás”, létezés. Nem erőltetni akarom, de ha eszembe jutott, akkor legalább leírom, ha másért nem, hát „érdekes”.

 

A fény e dimenzióban a biológiai élet feltétele.

 

Amikor megértettem a fényen túliságot, kicsúszott még alólam is a talaj. Manipulált világunkban ennek pontosan az ellenkezőjét sulykolják a hamis fényvallások.

 

Nézzünk egy már hivatkozott ősi könyvet, a Dzyan könyvét, mit ír a sötétről és fényről.

Az első vers (stanza) a teremtésről szól: „Egyedül sö- tétség töltötte meg a határtalan Mindenséget, mert Atya, Anya és Fiú megint egyszer Egy volt és a Fiú még nem ébredt fel az új Kerékre és azon való zarándoklására.” Első megállapításunk a sötétségről, hogy minden egyéb nélkül, első, primordiális létezőként volt-van.

II. stanzából: „Hol voltak az Építők, a Virradat ra- gyogó fiai? Az ismeretlen Sötétségben. A forma alkotói a nem-formában, a Nem-Létezés boldogságában pihentek.”

A téridő erői (építők) a sötétségben pihentek, amiről még annyit megtudhattunk, hogy ez egy boldog állapot. Ide egy rövid megjegyzés: Perun innen és túl c. könyvemben írom Viracocha istenről, akinek neve a Rig-Védában Viradj, hogy nevének jelentése Ragyogó, és ott is kieme- lem, hogy ez megfelel a magyar virradj szavunknak, mely

a bibliai „Legyen világosság!”, azaz a téridőteremtés szava, az Ige.

„A Hét Fiú még nem született meg a Fény szövedékéből. A sötétség egymaga volt Atya-Anya, Svabhávat és Svabhávat sötétségben volt. Ez a kettő a Csíra és a Csíra Egy. A világegyetem még el volt rejtve az isteni gondolat- ban és az isteni kebelben”. (Svabhavat legősibb jelentése: a nem-lét; az Üresség; ember által nem megszerezhető „ál- lapot” vagy minőség.)

Az életkezdemény, a csíra, a Mag tehát mindenek előtt a Sötétségben (svabhavat) létezett. Természetesen, az emberi nyelv már nem alkalmas e nem-duális még csak a meg- közelítő leírásra sem.

III. stanza:

„A hetedik örökkévalóság utolsó rezgése áthatol a végtelenségen. Az Anya megduzzad, s mint a lótusz bimbója belülről kifelé terjeszkedik. A rezgés végig fut, gyors szárnyával érintve az egész világegyetemet és a Csírát, mely a Sötétségben lakozik: Sötétségben, amely a szunnyadó Élet vizei felett lélegzik. A Sötétség Világosságot sugároz ki és a Világosság egy magányos suga- rat bocsát le az Anya-mélységbe. A Sugár a szűz Tojáson áthatol, a sugár rezgésre készteti az örök To- jást s arra, hogy elejtse a nem-örök Csírát, mely Világ- Tojássá sűrűsödik.”

Igazából ezek annyira egyértelmű sorok, semmiféle ma- gyarázat nem kell hozzá, legalábbis most, a figyelemfelkel- tés szintjén. Egy mondatot csak a világtojáshoz fűznék: René Guénon írásából kiindulva a majd minden teremtés- mítoszban fellelhető világtojás nem más, mint a „világegye- tem” origója, csírája, vagyis a Mag. Ebből terjed ki és keletkezik minden, és mint ilyen, a „világ közepe”. Nevezik még a világ szívének. A szív és barlang közötti kapcsolat igen ősi és ismert, ehhez járul még az óvó, rejteki hely aspektus, a születő-újjászülető emberpalánta számára. Érde- kes, hogy a kései latin nyelvben a tojás neve ovo, számunkra pedig az emberpalánták napközije az óvoda (ovo-da, tehát tojás-hely, keltető, azaz éden, emlékezzünk előző könyveimben Tiwanaku megfejtésére, mely az isteni kert az em- berpalánták védelmére).

Természetesen azt gondolom, a Dzyan egy alapmű, és aki komolyan elszánt a létezés mélyére hatolni akár a segítségével, az elindul egymaga és megteszi.

Visszakanyarodva témánkhoz, a fényhez: leszögezhet- jük, hogy egyszerűen nem azonos a Teljességgel. Viszont, bármennyire megdöbbentő, nagyon is elképzelhető, hogy amit mi Sötétségnek nevezünk, az a valóságos Minden és Semmi egyben.

Itt e sorok írásakor ötlött fel bennem első ízben a kö- vetkező: talán ez pont olyan dilemma, mint „Schrödinger macskája”, a kvantumfizika nagy „rejtélye”. Honnan tudjuk, mi történik a kísérletben a macskával, ha nem nézzük meg, ha nem látjuk? Viszont ha megnézzük, azzal óhatat- lanul befolyásoljuk a történéseket!

Vagyis, a Sötétség addig sötétség, míg mi nem létezünk, amíg nem szerzünk róla tudomást, amíg nem ismerjük meg, amíg nem nevezzük meg, vagyis amíg semmi közünk hozzá, nem vagyunk vele viszonyban. Amint mi elkezdünk létezni, ugyanaz a Semmi, a Sötétség átcsap Mindenbe – pusztán azáltal, hogy mi megláttuk az „ellenpólusát” és megneveztük. Anyag és antianyag.

Akárhogyan is van, és az egyes ember akármilyen mér- tékben képes is átérezni a Lét misztikáját, annyit szerintem még egy frissen ébredő is meg kell lásson az eddigiek alap- ján, hogy az a végtelenül leegyszerűsített fénykultusz, - hadd nevezzem primitívnek és teljesen műveletlen, pallérozatlan bulvár ezoterizmusnak – a fény harcosainak klubjai, igen kétes (két-ség) irányba vezetnek. Hetedhét orszá- gon túlra biztosan nem, mert a fény e téridő „szülötte”, a fényért egy lépést sem kell innen tennünk. A Világosságért már érdemesebb lenne, de azért meg nem kell harcolnunk, nem kell a Sötétséget kiebrudalnunk – tekintve, az itt sincs. Ha én és a Sötétség egy „helyen” lennénk, részemről rém boldog lennék – hisz az egy boldogságos állapot. Ha a csí- rának, az életmagnak megfelelt, hát én se vetném meg!

 

A gonosz ellen sem kell harcolnunk, legalább két okból. Egy, nincs gonosz, csak átpolarizált gon-us, Nap-ős. Leg- feljebb számunkra, pillanatnyi relatív megítélés folytán tűnik valami jónak avagy rossznak, ne adj Isten gonosznak. Kettő, ha harcolsz, akkor az erő-ellenerő örök körforgását működteted. Légy a megingathatatlan, mozdulatlan Nyu- galom, akinek minden Nyóc, és akkor térsz vissza a kör- forgásokból a Forráshoz. Tehát nem a Fénybe, hanem annak forrásába, a Sötétbe.

Kinek éppen mi rossz, teljesen szubjektív. Amit ma nem értek, fájdalmas vagy nehézség, azt rossznak nevezi a mai ember. E téridőnek természetes és „jó” tartozéka a betegség, mert próba: mindezek csiszolnak bennünket, ember- eket, csiszolatlan gyémántokat. Születés (belépés a téridőbe) nem lenne halál (kilépés) nélkül, mindkettő pusz- tán átlényegülés, minőséget váltás. Egyikben testet ölt a Lélek, másikban visszaadja. Egészség nincs betegség nél- kül; szép a csúnya nélkül és így tovább. Mindezek, együtt képezik a Mindent, az Istent. Isten nem a világ felét teremtette, legalábbis szerintem.

 

Aki valamelyest is kapizsgálja már, hogy a fény útján az „örök” mozgás van, aki megtapasztalt már mindent, vagyis megélte a Mindent, az immár a Semmiben, a Sötétségben pihenhet. A hetes körök a Samsara (a spirális életciklusok), a Nyolcadik a Nirvana - lefordítva a közismertebb tanok nyelvezetére. Mind a két „hely” szép és jó, döntse el ki-ki maga, hol érezné inkább otthon magát és aszerint működ- jék e téridőben.

 

Tőlem nagyon távol állt mindig, akkor is, míg megközelítőleg sem értettem meg ennyit a Létből, az, hogy én e világot valamiféle tévedésnek, rossznak lássam, ahonnan menekülnünk kellene, ráadásul a fénybe, amiből itt van a legtöbb. Ez épp olyan tévtanítás, mint a materializmus.

 

Az isteni Szépnek és Rendnek ez a téridő ugyanolyan része, mint bármi más. Ha nem így lenne, a Holografikus világ, az amint fenn, úgy lenn törvénye értelmetlen lenne. A legnagyobb duális hamisítás tehát a fényt a jóval, Isten- nel, a sötétet a „gonosszal” egyenlővé tenni. Ha Isten a Fény, a Jó, akkor duális, hasadt, hisz az ellenpár, az ellentöltet hiányzik belőle. Ha mi idejöttünk, hogy betöltekez- zünk mindennel, hogy lenne lehetséges, hogy őbelőle az itteni tartomány fele hiányozna? Ha Isten csak a Fény, csak a Jó, akkor ki az ugyannyit birtokló Másik, a Nem-fény, a Nem-jó? Akkor Isten egyáltalán nem lehetne a Minden és pláne nem lehetne Mindenható. Ősi dilemma – persze csak a duális híveknek, – hogy ha Isten Minden, és mindent ő teremtett, akkor ki teremtette a „rosszat”? Hát ez ugye jó kérdés! A válasz még jobb: senki. Mert olyan, hogy Rossz, önmagában, egyszerűen nincs.

Sokáig én sem láttam teljesen világosan mindebben és akkoriban lázadoztam az ellen, hogy miért a nő lenne az éjjel, a Hold, a sötét? Most már úgy látom, valóban: az asszonyi misztikum, a sejtelem, a láthatón túli tartomány, vagyis az eredeti, jól működő, androgén Mag méhe, a dualitás, az örvénylés előtti kor, az ősanyai kozmikus világunk, ahonnan belecsobbanunk, beleszületünk a fény tartomá- nyába - átmenetileg. A Fényben, a duális világban tapasztalunk és fejlődünk, hogy mindent magunkba integrálva visszatérhessünk a fényen túli nem-fénybe, nem-térbe. A feloldódás, az átlényegülés színtere a fényen túli „sötét”, onnan jövünk, és oda térünk vissza. Minden, ami testi és anyagi, itt van a Fény birodalmában, minden, amire való- jában, lelkünk mélyén vágyakozunk, amiről álmodunk, ami felé valójában törekszünk: a Fényen, Hetedhét országon túl van.

 

Aki már kékül, annak alapvető, hogy a Jó nem harcol a Rossz ellen. Nemcsak azért, mert a Rossz így per önmagában nincs, hanem mert a harc az további harcot szül. Ez a legnagyobb értelmetlenség.

Az univerzumban pedig szükség van erre a rezgéstartományra, a duális téridőre, mert ez a „tanuló szféra”. Ha nem tapasztaltam volna meg ennek korlátozott voltát, ha nem lett volna működő dualitás, ennyivel kevesebb lennék. De így magamba építhettem ezt az erőteret is, megtapasz- taltam, hogy fel tudtam ébredni, hogy innen is tovább tudok lépni. Mindenki, aki Jehova vezénylésével tudatlanul – vagy akár tudatosan – e tartomány fennmaradására ügyel, ennek a programját működteti, a legnagyobb jót teszi az idekerült lelkekkel: ráébreszti idővel mindezek korlátozott és múlandó voltára. A nehézségekkel, a korlátozásokkal serkenti és motiválja, hogy egyszer csak mindenki feltegye az első kérdését: de hát mi az értelme mindennek? Ez a nagy szabadulás első kérdése.

 

Aki pedig már végigjárta e téridő szövevényes, spirálisan emelkedő útját, ismeri az összes játékprogramját és már semmi újat, vonzót nem talál, akkor már „elfáradt” a fényben létezésben, merjen feloldódni a pihentető, töltésmen- tes, pólusmentes Sötétben, Mindenségben.

 

A KÖNYVEKRŐL TOVÁBBI INFORMÁCIÓK ITT

 

MEGVÁSÁROLHATÓ ITT

Hozzászólások:

Ez a weboldal cookie-kat használ. A böngészés folytatásával hozzájárul azok használatához. További információkElfogadom