Egy kínos-rémes agyhalál nóta

Régi képen elmerengő

szemeim már könnyben úsznak.

Vaj’ mitől ez a föld-szorítás

torkomban s a szívem alatt?

Talán az fáj és szorongat

hogy már értelemmel érzem

nem is könnyű, tartós

de kín idelenn e földi létem.

Hajdanában a szó: örökké

Bíztatóan csengett vissza.

Hallatán manapság a szám

Kaján vigyorrá torzul

S rútul

fröcsög rám egy varangy-igét:

Ó, te marha! Megszenvedtél,

hogy ez agyhalálba estél!

Ha kérdéd már elmondtam volna,

Hisz régi már e végső nóta:

Élted első felében a szemed

vastag, boldog hályog védi

s ha ez lehull, megborzongsz,

már semmi nem a régi.

Akkor jön e szorítás

Valahol a mellben, s az

Agyhalál röhög: a másik fél nem kell?

Ide azt a másik felet! Az még nekem dukál!

Nem baj, ha kezem kuka-szennyben turkál,

Sose halunk meg, hej!

1992. Budapest