Megint a padlón fekszem, de most
a lábaimat a falon felfelé
nyújtom.
Ahogy hajdanán, – jaj-de-régen! –
gyerekkoromban tettem,
s hagyom,
hogy az éppen frissen
barackszínűre festett falon
titkos,
láthatatlan csíkok maradjanak.
Az sem érdekelne éppen, ha
piszkos
lenne a fal. Nincs bennem
a felnőtt, a börtönőröm.
Elküldtem.
Fáradt vagyok, s úgy döntöttem
visszalopom a gyermeki öröm
felhőtlenségét.
De hogy keresem, nem lelem!
Kihipózott lelkem
fehérségét
találom. Mert annyi szennyet
kellett kimosnom…ettől kell mindjárt
hánynom!
Vagy csak attól jön fel
a torkomig a múltam, most,
mert megfordultam?
S lentről nézem a lábamat
mi eddig a ráció talaján járt?
Ez a magány?
Ha kimozdulsz a térből
rögtön kiesel az időből.
Ki
húzta fel az órát, hogy
menjen, haladjon, rohanjon a
lét,
az élet, az idő? S mindenem
aszalódjon? Mint a két lábfejem
fenn a falon…
mi a
tét
tehát? Ha az élet csábításait
akarom, minden gyönyörét
habzsolom,
mi facsar és vág és nyes?
A szike
kinek a kezében van?
De már kiáltom is:
siess!
Vizet ne! Pálinkát tölts!
De ne is. Az üveget add ide!
Húzzam
azt meg, had igyam ki a mágiát,
Lobbantsa fel bennem a máglyát!
Múltam
olvadjon fel az éterben.
Ne béklyózzon tovább az életben!

2007. Március 18