Régi képen elmerengő
szemeim már könnyben úsznak.
Vaj’ mitől ez a föld-szorítás
torkomban s a szívem alatt?
Talán az fáj és szorongat
hogy már értelemmel érzem
nem is könnyű, tartós
de kín idelenn e földi létem.
Hajdanában a szó: örökké
Bíztatóan csengett vissza.
Hallatán manapság a szám
Kaján vigyorrá torzul
S rútul
fröcsög rám egy varangy-igét:
Ó, te marha! Megszenvedtél,
hogy ez agyhalálba estél!
Ha kérdéd már elmondtam volna,
Hisz régi már e végső nóta:
Élted első felében a szemed
vastag, boldog hályog védi
s ha ez lehull, megborzongsz,
már semmi nem a régi.
Akkor jön e szorítás
Valahol a mellben, s az
Agyhalál röhög: a másik fél nem kell?
Ide azt a másik felet! Az még nekem dukál!
Nem baj, ha kezem kuka-szennyben turkál,
Sose halunk meg, hej!
1992. Budapest