IDŐLABIRINTUS - részlet

» » ajánló        

Részlet AZ IDŐN ÁTNÖVŐ FA c. kötet 

IDŐLABIRINTUS c. novellájából

 

A barlang temperált volt, a levegőt igen kellemesnek éreztük. Mielőtt bejöttünk, a többiek megmutatták a kivezető szellőzőnyílásokat, úgyhogy ezen már nem döbbentünk meg. Itt-ott a falak közé bekandikálva láthattuk a kis alagútszerű légfolyosókat.

John elég sűrűn pillantott a karórájára, nekem is kezdett feltűnni.

- Csak nem valami programod van estére, John? Miért nézed folyton az órád?

- Ah, viccesek vagyunk még! Ez jó, drága Évám! Nem tudom, olyan furcsa. Nem akarom elhinni, hogy még csak két órája vagyunk bent. Már kezdek elfáradni. Ez pedig egy ennél jóval erőteljesebb öt órás gyaloglásnál előbb soha nem következik be.

- Hmm. Talán feletted is eljár lassan az idő. - De mielőtt még reagálhatott volna szurkálódásomra, gyorsan hozzátettem – Valóban, nekem is sokkal többnek tűnik már. Ha gondolod, és csak szégyelled kimondani, hát kimondom én. Pihenjünk.

- Jó, pihenhetünk, de tényleg nem ezért mondtam. Még simán bírom.

- Nem hajt a tatár. Addig vagyunk itt, ameddig akarunk. De rendben, menjünk tovább, még egy darabig bírom.

- Egy ideje terem nélküli folyosókon megyünk, arra tippelek, lassan ismét valami teremféléhez kell érkeznünk. Nyilván valahová vezet ez a folyosó. Azon kívül a víz miatt is jó lenne még haladni. Emlékszel? Lelkünkre kötötték, hogy figyeljük a vizet, hisz hihetetlen, de itt ár-apály váltakozással van víz. Nézd, most is épp a medrében gyalogolunk. Ebben a tempóban, ahogy mi jövünk, körülbelül két óra múlva biztonságosabb részen kell lennünk, ahol az átrohanó víz elől valami magaslatra kapaszkodhatunk. Ellenkező esetben szögeket kell a falba bevernünk, de az itt eltartana egy darabig. Jobb lenne valahova megérkezni addig. És mindez annak fényében aktuális, ha nem hülyült meg az órám, és a helyes időt mutatja, mert ellenkező esetben fogalmam sincs, honnan fogjuk tudni, hogy mikor jön a víz.

Túl sok volt a kérdés bennünk és továbbra sem voltak válaszaink.  Így inkább hallgatagon meneteltünk tovább. A spekuláció csak nyugtalanabbá tett volna, engem legalábbis.  Hosszú idő múlva, ami John órája szerint még alig harminc perc volt, a folyosó valóban kezdett megváltozni. Ismét ablakok nyíltak apróbb termecskékbe. Minden esetre, az áradás miatt ez azért egy kis megkönnyebbülés volt számomra.

Egyszer csak bal kéz felől egy nagy nyílás tátongott a falban. Olyan volt, mint a többi szellőzőnyílás, csak nagyobb. Bedugtam a fejem és bekémleltem. Meglepő módon, elég messze el lehetett látni. Észrevettem, hogy pár méterre a nyílástól három irányba ágazik szét. Kíváncsiság lett úrrá rajtam.

- John, nézd!

John visszajött és bekukucskált ő is.

- Szerintem csak a szellőzők.

- De jóval szélesebb. És nézd, ugyanilyen szélesen marad az egyik járat, amellett, hogy két másik is kiindul belőle. Látod?

John jól bevilágított a lámpával. Ekkor mintha valamiféle jeleket láttam volna a széles nyílás feletti részén, az elágazásnál. Mutattam John-nak is, de ő nem látta.

- Jaj, istenem, menjünk már közelebb! - mondtam és szinte tuszkolni kezdtem befelé. John nem mozdult, csak töprengett.

- Nézd - mondtam – itt semmi okosat nem fogsz kispekulálni. Az elme és ráció itt nem segít. Add fel! Innentől kizárólag a női intuíció vezet minket. Az pedig egyértelműen erre irányít.

John elvigyorogta magát.

- Na, győztél! A női rejtett energiáknak sose tudtam ellenállni. Menjek én, vagy te akarsz fizikailag is vezetni?

Azt persze dehogyis akartam, hogy én másszak előre!

- Nem, legyél csak a lovag, aki a reá bízott hölgy kérését teljesíti, és egyben védelmezi is.

- Na, látod, hát ezért az utánozhatatlan stílusodért vagy te nagy kivétel, akivel egy ilyen kalandra vállalkoztam. Más oka nem lehet, hogy miért te vagy az egyetlen nő, akit képes vagyok megtűrni ilyen helyen magam mellett.

- Gúnyolódj csak, te brit szarkasztikus, flegmatikus! - válaszoltam, és őszintén sajnáltam, hogy mivel mögötte kúsztam, nem láthatta azt a csakis neki szánt mosolyomat, amivel jeleztem volna, hogy lám, még erre a lehetetlenségre is sikerült rávennem.  

Pár méter kúszás után már görnyedten fel is tudtunk állni és úgy haladtunk tovább az elágazáshoz.

- Látod? – mutattam a széles nyílás feletti mennyezeti részre. - Ott! Oda világíts már! Ezek egyértelmű jelek! Jézusom, csak nem találtunk máris valamit?

Valóban három jel volt a falon, mindkettőnknek ismeretlen ábra. Nem krétával rajzolva, és nem is vésve. Csillogó vagy foszforeszkáló anyagból, mintha valamiféle aranyszínű spray-el fújták volna oda.

- Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! - szavalta John tettetett kegyelet teljes hangon. - Na, menjünk?

- Naná, hogy megyünk! Ezért jöttünk, nem?

- De… nem kellene többedmagunkkal visszajönnünk? És most csak folytatnánk az utunkat az egyenes, már ismert szakaszon?

-  Jól hallok? Nem hajt a kíváncsiság?

- Már hogyne hajtana! De még sose voltam hasonló helyzetben kettesben egy nővel - és mivel furán nézhettem rá, gyorsan folytatta - Úgy értem, mindig nagy csapattal, felszereléssel voltam. Most azért jöttünk, hogy akklimatizálódjunk miattad, nem? És majd visszajövünk holnap a komolyabb útra.

- Persze. Én is így gondolom, John - nyugtattam meg - csak még egy picit menjünk előre. Csak nézzünk be, ameddig belátunk, mert holnapig megöl a kíváncsiság.

A kürtő pár méter után hirtelen folyosó méretűre szélesedett, de nem volt olyan magas. John ment elől, én pár méterrel lemaradva követtem. John kiáltására kaptam fel a fejem.

-  Jézusom, Éva!

A szívem vad kalapálásba kezdett, úgy megijesztett John kiáltása, ennek ellenére odarohantam.

Egy tágas terem bejáratánál álltunk. A terem közepén egy hatalmas asztal állt hét hatalmas székkel. Döbbenetünk leírhatatlan volt.

Meg sem kockáztatom most már, hogy megsaccoljam, mennyi ideig álltunk némán ott. Lehettek percek, de lehettek órák. Kiestünk mindenből, legfőképpen a normális viszonyítás lehetőségéből. Itt a föld alatt, egy hajdan-volt világ erőterében, kezdett minden viszonylagossá válni. Nem is tudom, hogy izgatott voltam, vagy inkább megijedtem attól, amiben pedig reménykedtünk: egy ismeretlen civilizáció tárgyi kellékeitől.

Ahogy az köztünk már előfordult, most is tudat alatt egyezhettünk meg, mert szinte egyszerre dobtuk le hátunkról a hátizsákot a bejárat előtt. Bár nem gondoltuk, hogy egy szentélybe lépünk be, de a megilletődöttségtől mégis így éreztünk. És egy szentélybe mégsem lép az ember terhet cipelve a hátán, hisz már az előterében leveszi azt rólunk Isten.

Könnyű lenne most azt mondanom, hogy leírhatatlan, amit megpillantottunk. Mégis kénytelen leszek megkeresni a szavakat. Ez mondjuk annál is nehezebb, mivel az anyagra, amiből a terem berendezési tárgyai készültek, a mai napig nincs szavunk. A vizuális döbbenet után ugyanis máris megállt a tudományunk. Még Johné is. Először automatikusan kőből készültnek véltük, de nemcsak azért, mert ridegnek tűntek, hanem mert az agy így működik. Ha egyáltalán számítottunk valamire egy barlangban, azt csak kőből tudtuk elképzelni. Ám első tapintásra tudtuk, hogy bármi légyen is ez, nem kő! Nem volt hideg, se rideg merev, inkább kellemes, szinte lágy tapintású. Próbáltuk karcolni, kaparni, nem lehetett. Szagoltuk, semmi. John fogta magát, és megnyalta.

- Mint a műanyag! De nem az. Kemény, de nem rugalmatlan, és karcolhatatlan. Eszméletlen!

 Képtelenek voltunk betelni a látvánnyal. Még ha kőből lettek volna, akkor is lenyűgöznek bennünket méreteikkel. Nekem épp szemmagasságba esett a székek ülőrésze.

- John, ez értelmetlen. Ha ekkora emberek vagy mit tudom én kik éltek itt, hogy kúsztak be ide az alacsony folyosókon? Amik még engem is nyomasztottak szinte, olyan alacsonyak? Ha arányosítjuk a termetüket, sehogy.

- Csak ezt nem érted, Éva? - John hangja a szokásosnál egy kissé ingerültebbnek hangzott.

Nem reagáltam, mert megértettem ingerültségét. Amúgy meg valóban semmit sem értettem.

- Hogy visszhangzik a terem! Szinte kong. Hallod?

John nem válaszolt rögtön, de láttam, hogy fülel.                      - Persze, hogy hallom. De hallok valami mást is. Valami morajlás szerűt.

- A víz?

- Valami olyasmi. Ritka nagy szerencsénk van, hogy épp itt vagyunk. Csak felállunk az asztalra és semmi probléma. Mondjuk nem értem, miért jön a víz sokkal hamarabb, mint mondták. Lehet, hogy nagyon levágtunk egy útszakaszt ezzel a bujkálással, és egy egészen más részén vagyunk a barlangnak. Akármennyit is voltam már föld alatt, labirintusokban, nem lehet megszokni. A terek olykor megtréfálnak bennünket. Ha azt hiszed, hogy kitűnően tájékozódsz, akkor is érhetnek meglepetések. A titkos csapdajáratokról nem is beszélve!

- Jaj, hagyd már abba az ijesztgetésem! Most biztos az fáj, hogy nem te láttad meg a nyílást és nekem köszönhetjük majd ezt a felfedezést, mi?

- Na, ja, remélem, köszönhetjük!

De John ekkor már nem viccelődött. Komolyan fülelt, és a kezével felém intett, hogy én is hallgassak.

Azt hiszem, ösztönből kezdtünk cselekedni, hisz a kiszámíthatóság nem volt jellemző a helyzetünkre. Úgy éreztük, a víz szinte mellettünk dübörög, és fogalmunk sem volt, hogy ezt csak a barlang visszhangozza, vagy ténylegesen mindjárt elsodródhatunk. Nem volt könnyű felmászni az óriási székre és azon át az asztalra. De fenn voltunk. Hitetlenkedve toporogtunk középen és kémleltünk körbe. Egyszer csak, talán minden előzetes hang vagy jel nélkül, mintha megmozdult volna alattunk az asztal. Én azt hittem, megszédültem, de mivel láttam, hogy John is megbillent, rájöttem, ez valóságos mozgás és nemcsak az én érzetem. Ezt követően már hallottunk valami csikorgó hangot, és a mozgás egyértelművé vált: az asztal a hét székkel meglódult és lassan körbe kezdett forogni.

Ezzel egyidőben a morajlás is tévedhetetlenül felismerhető lett: a rohanó és a szikláknak, köveknek csapódó, sodró víz vágtázott felénk.

John egy szempillantás múlva leugrott az asztalról és elkezdett az egyik széken lefelé mászni.

- Mit csinálsz? Hová mész? - ordítottam, a dübörgés, na meg az ijedelmem miatt is.

- A cuccaink, Éva! Ott maradtak a bejáratnál. Nézd, a nyílások is forognak! A terem bezárul!

- John, túl gyorsan forog az ajtó. Siess! Vagy ne menj! Hagyd a fenébe a cuccokat! Gyere már! - kezdtem kétségbe esni. Nem engedhettem, hogy John kilépjen a teremből és egy szemvillanásra is egyedül maradjak.

John villámsebesen mozgott, hogy az ajtó fordulása előtt odaérjen. A legértékesebb kisméretű erőtérmérője és az energia átalakítója is a hátitáskájában voltak. Még tegnap, pakolás közben mondta, hogy ha ezeknek baja esik, jobb, ha vissza se tér a barlangból, a kutatóintézet igazgatója saját kezűleg tekeri ki a nyakát.

Az asztal ekkor már olyan erőteljesen forgott és billegett, hogy jobbnak láttam a közepére lefeküdni. Onnan próbáltam Johnt szemmel tartani. Jó, ha még kétszer körbefordul az asztal, és a nyílás végleg eltorlaszolja a járatot.

- Siess már, mozogj! - üvöltöttem, de inkább a saját feszültségem levezetéseként mintsem logikus utasításként.

De ekkor már nemcsak a terem és benne az asztal forgott a székekkel, hanem egyértelműen az egész környező barlangrész mocorgott. Láttam, hogy a négy kis folyosó padlószintje, amik a teremből nyíltak, egyre feljebb emelkednek.

- A büdös …- ennyit hallottam, de már nem láttam Johnt, mert épp fordult egyet ismét az asztal és én nem tudtam elég gyorsan hátrakapni a fejem. – Beakadt a falrepedésbe a zsákom egyik csatja. Nem mozdul, a rohadt anyját! - hallottam ismét egy félfordulat múltán John szitkozódását.

Azonnal, még ebben a horror helyzetben is feltűnt, hogy John káromkodik. Soha nem szokott. Már éreztem, hogy óriási baj lesz. Hogy baj van! Egy másodperc tört része alatt hasított belém a bizonyosság, hogy most bármi megtörténhet. Szó szerint bármi! Ez nem simán veszélyes, de akár végzetes kaland lehet. Kicsúszott nemcsak a talaj alólunk, de minden a kezünkből. Fogalmunk sem volt, hol vagyunk, mi történik. Előttem lepergett az összes bugyuta múmiás film, az inkák bosszúja a betolakodókkal szemben. Valójában azt éltem át, ami velem egyszerűen nem történhet meg. Mert ilyen a valóságban nincs!

- Jooohn! – préseltem ki valahogy magamból a hangokat! – Jézusom, záródik a nyílás! Hagyj már a francba mindent és gyere! Ne hagyj egyedül, John! – de ekkor már kétségbe esetten zokogtam, már nem tudta az agyam követni az eseményeket, talán már nem is akarta. Fagyos rémületben kapaszkodtam a forgó asztalba. Semmiféle érzelmem nem volt, és elvesztettem minden racionális kapaszkodót is.

Pánikrohamot kaptam. Önkontroll nélkül káromkodtam, okádtam ki magamból a halálfélelmemet. Aztán már csak sikoltoztam. A sziklák dübörgése, a víz morajlása és a saját őrületem elzárta előlem John hangját, ahogy próbál a termen kívülről megnyugtatni. Pedig a falak szolgálatkészen továbbították a szavakat, de hozzám már nem jutott el egyetlen egynek sem az értelme. Így teljesen feleslegesen kiabálta, hogy maradjak nyugton, megvárjuk mi lesz, és ha nem nyílna ki a terem ajtaja, akkor elmegy és segítséget hoz. Pár óra múlva mindenképpen szabadok leszünk, biztonságban. Persze valószínűleg, ha meghallom, akkor sem nyugszom meg.

De számomra ekkor már egyébként sem létezett se a pár óra, se a szabadulás, se az élet, se a halál jelentése. Fogalmam sem volt arról sem, hogy léteztem-e még. Engem akkor már a teljes sötétség zárt körbe. Kívül és belül egyaránt.

 

Hozzászólások: