45 lettem

Megint a padlón fekszem, de most

a lábaimat a falon felfelé

nyújtom.

Ahogy hajdanán, - jaj-de-régen! –

gyerekkoromban tettem,

s hagyom,

hogy az éppen frissen

barackszínűre festett falon

titkos,

láthatatlan csíkok maradjanak.

Az sem érdekelne éppen, ha

piszkos

lenne a fal. Nincs bennem

a felnőtt, a börtönőröm.

Elküldtem.

Fáradt vagyok, s úgy döntöttem

visszalopom a gyermeki öröm

felhőtlenségét.

De hogy keresem, nem lelem!

Kihipózott lelkem

fehérségét

találom. Mert annyi szennyet

kellett kimosnom…ettől kell mindjárt

hánynom!

Vagy csak attól jön fel

a torkomig a múltam, most,

mert megfordultam?

S lentről nézem a lábamat

mi eddig a ráció talaján járt?

Ez a magány?

Ha kimozdulsz a térből

rögtön kiesel az időből.

Ki

húzta fel az órát, hogy

menjen, haladjon, rohanjon a

lét,

az élet, az idő? S mindenem

aszalódjon? Mint a két lábfejem

fenn a falon…

mi a

tét

tehát? Ha az élet csábításait

akarom, minden gyönyörét

habzsolom,

mi facsar és vág és nyes?

A szike

kinek a kezében van?

De már kiáltom is:

siess!

Vizet ne! Pálinkát tölts!

De ne is. Az üveget add ide!

Húzzam

azt meg, had igyam ki a mágiát,

Lobbantsa fel bennem a máglyát!

Múltam

olvadjon fel az éterben.

Ne béklyózzon tovább az életben!

2007. Március18