Erdélyi szemmel Ecuadorban

» » Magyarságkutatás        

Szentimrei Judit: ERDÉLYI SZEMMEL ECUADORBAN

 

I. Találkozás Móricz Jánossal

 

1985-ben meghívtak Torontóba egy 1930-as hagyaték feldolgozására. Az anyag a Royal Ontario Múzeum raktárában és könyvtárában volt, a hét öt napján a múzeumban dolgoztam és minden kedden a Magyar Ház könyvtárában, mert nem vihettem magammal az otthoni könyvtáramat (Malonyai, Orbán Balázs). Egy alkalommal bejön egy magas szőke, szép szál ember, arca nagyon hasonlított az én betlenfalvi sógoroméhoz. A könyvtárost kereste, az éppen kilépett. A férfi leült, én folytattam a munkámat, nem törődtünk egymással. Pár perc múlva megjött Berzi Jóska, és ők ott csendesen beszélgettek az íróasztal mellett. Egyszer odajön hozzám a magas ismeretlen és megkérdi, hogy a moldvai csángó kötetbe én is írtam-e? Én azt válaszoltam, hogy dr. Kós Károllyal és Nagy Jenővel együtt gyűjtöttük az anyagot 1953-ban, én később még többször is jártam Moldvában. A Moldvai csángó népművészet végül 1981-ben jelent meg a népművészeti sorozat negyedik kötetként.

 

 

Leült mellém, bemutatkozott és megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem elmenni Ecuadorba, az indián textíliákat tanulmányozni. Ő ugyanis a csángó kötetben azt látta, hogy sok hasonlóság van az indián és a csángó viselet között. Elállt a lélegzetem, látta, hogy megszólalni sem tudok, azt mondta, hogy aludjak rá egyet, nem muszáj rögtön válaszolni.

 

Kérdezte, hol ebédelek másnap. Ferenczi Tibornál, a csárdában. Mikor? Egy és kettő között – válaszoltam. Mikor a könyvtárból eltávozott, megkérdeztem Berzi Jóskát, hogy milyen ember. Mégis egy vadidegenhez nem indulok le Ecuadorba. Rendes magyar ember, volt a válasz, és én ebben megnyugodtam. Másnap, mikor a múzeumból átsétáltam Ferenczi Tibor vendéglőjébe, Móricz már ott volt a két szárnysegédjével. Kézfelemeléssel jelezte, hogy ott vannak. Én is megebédeltem, utána odajött az asztalhoz és megkérdezte, hogy mit álmodtam. (Általában nem sokat szaporítottuk a szót.) Mondtam, hogy megyek, ha a munkámat itt befejeztem. Kérdezte, hogy melyik az utazási irodám, a Barcza Veráé – válaszoltam, ő akkor felajánlotta, hogy 1000 dollárt letesz, és telefonon tartjuk a kapcsolatot. Átadott egy névjegyet, hogy ha bármi probléma adódik, csak vegyem elő.

 

 

1986 februárjára nagyjából befejeztük a munkát, már a hely sem tartott, s akkor jeleztem Móricznak, hogy megyek. Nagyon jó az időpont, mondta, a trópusi esős időszakon túl vannak, és akkor tudunk majd dolgozni. Mikor ecuadori vízumot kértem, kisült, hogy az Egyesült Államokon átutazok, igaz, hogy csak átszállok egyik repülőről a másikra Miamiban, de akkor is kell a vízum. A csomagomat feladtam már, mikor ez kiderült, és egy kerek napot várakoztattak az amerikai követségem, amíg beütötték a pecsétet. Másnap útra kelhettem. Móricz telefonon jelezte: számoljak azzal, hogy Ecuadorban 28 fok meleg van. Kanadában mínusz 19-ről indultam, a télikabátomat a repülőtéren felszállás előtt munkatársam, Lehotay Vera kezébe nyomtam, s egy könnyű kosztümben felszálltam a gépre. Miamiban kellett váltani, de nem akartak felereszteni az equadori repülőre. Akkor elővettem Móricz János névjegyét, és ettől nagy udvariasan átengedtek.

 

 

Guayaquilben a repülőtéren rögtön megláttam Móricz Jánost, sudár alakja kiemelkedett a tömegből. Bemutatta szárnysegédjét, elmondta, hogy a köztársasági elnök unokája, s csomagunk nem lévén gyalog indultunk a szálloda felé. Én, mint falusi kislány Pesten, tátottam a számat és nem vettem észre a járda szélén a mély árkot, ami a trópusi esőt volt hivatva levezetni. Akkorát estem, mint egy tuskó. A két férfi megrémült, összekapartak. Szerencsére csak a sípcsontomat ütöttem meg. Elvonultunk ebédelni. Szállodai szobában már ott várt a csomagom és 3 pohár nyers gyümölcslé, mert azt mondta, hogy arra szükség van őnáluk. Az ebédnél megbeszéltük, hogy kimegyünk a vilkabambai nyaralójába, és onnan indulunk a másik szárnysegédjével, Vadász Zoltánnal az indiánokhoz. Este felhívott, hogy reggel indulunk Vilkabambába, mert megérkezett a németországi aranykutató csoport. Én már akkor nem tudtam ráállni a lábamra, szorgalmasan borogattam a sípcsontomat. Abban egyeztünk meg, hogy ő megy, de én maradok. Másnap a szárnysegéd édesanyjánál ebédelek, körülnézek a városban, és harmadnap útra kelünk egy államtitkár társaságában, aki szintén üdvözölni akarja a német kutatócsoportot. Aggodalmamra megnyugtatott, hogy ha nem is tudok spanyolul, németül elbeszélgethetünk, mert az illető édesapja a németországi követségen dolgozott és ő gyerekként ott nőtt fel.

 

Másnap jelentkezett a szárnysegéd, megmutatta Guayaquil nevezetességeit és elvitt az édesanyjához. Akkor éppen dagály volt, én életemben akkor láttam először apályt, s dagályt. Nagyon kedvesen fogadott a köztársasági elnök lánya, kivitt a kertbe, megmutatta a hatalmas papagájt, és mert tudta, hogy a textíliák érdekelnek, elővett egy érdekes övet, amit annak idején Nixon elnöknek készítettek, de mivel ő közben lemondott, az ecuadori látogatására már nem került sor, így az öv megmaradt, és nekem ajándékozta. Hallatlan érdekes volt az öv, mert a Nixon útját ábrázolta jelekkel, ahogyan elindult volna hazájából, és megékezett volna Equadorba. Mutatta a Földet állataival, a járműveket, amivel jött volna, autót, vonatot, hajót, közbül volt az üdvözlet, majd a vendégfogadó ház, az itteni állatok, járművek és legvégén az Isten háza, a szentségtartóval.

 

Repülővel indultunk Vilkabambába az államtitkár társaságában, akivel németül kedélyesen eltársalogtunk. Mikor megérkeztünk megdöbbentő hír fogadott. A németországi aranykutató csoport vezetője előző nap meghalt. Az történt ugyanis, hogy amikor megérkeztek, nagyon frissnek érezte magát, kilovagolt az aranybányákhoz, és feltehetően nem volt ideje akklimatizálódni. Mire Móricz odaérkezett, akkorra már halott volt. Nekem azzal volt szerencsém, hogy egy napot feküdtem a lábam miatt.

 

Vacsoránál együtt voltunk. Az asztalfőn Móricz János és az államtitkár ült, engem a németekkel szembe ültettek, mert velük tudtam társalogni.

 

Másnap reggel 6 óra lehetett, csodálatos napkelte volt, a hegyek felől, mintha egy hatalmas fekvő óriást világított volna meg és kellemes hajnali szellőfuvallatot éreztem, ami a kovásznai Tündérvölgyre emlékeztetett. Lehetséges-e, hogy a Föld két végén ugyanaz a légáramlat fújdogál? Lehet, hogy ettől érnek meg magas kort az ottani emberek? Móricz mesélte, hogy Vilkabambában nem ritka a százéves ember.

 

Reggelinél Móricz Jánossal megbeszéltük a teendőket. Az én feladatom az lesz, mondta, hogy az ecuadori indiánok viseletét és szőtteseit tanulmányozzam. Összesen két hét állt rendelkezésünkre. Vadász Zoltánnal indultunk el, aki a spanyol mellett az indiánok nyelvét is beszélte. Ő fényképezett mindent, amit arra méltónak tartottam.

 

Március 2-án keltünk útra terepjáróval. Háromezer kilométert tettünk meg, háromezer méterrel a tengerszint felett, 10 nap alatt...

 

 

Útinaplómból

 

1986. március 2–12. Vásárnap, vasárnap Saraguróban

 

Utunk első állomása Saraguro volt, a kukorica hazája. A saragur törzset Ipolyi Arnold is említi (Ipolyi Arnold: Magyar mythológia. 1854, XLVII. l). Móricz János szerint a saragurok a népvándorlással bekerültek a Kárpát-medencébe, de mert nem tetszett nekik a hely, visszafordultak, keletre indultak és a Bering-szoroson át Észak-, majd Dél-Amerikába vándoroltak.

 

Vasárnap napsütéses délelőtt érkeztünk a településre. A nép tódult ki a templomból a térre. Mivel engem elsősorban a viselet érdekelt, felfigyeltem arra, hogy a fiatalabb nők és férfiak egyforma kis karimájú, magas tetejű bolti posztókalapot viseltek, az idősebbek pedig széles karimájú, lapos tetejű szalmakalapot. Általában középtermetűek, és simán hátrafésült hajukat egy ágba fonják. Úgy tűnt, hogy mindenki népviseletben van, nem láttam városiasan öltözött embert. Többen voltak mezítláb, de volt, akinek gumicsizma, tornacipő vagy nyári lapos sarkú cipő volt a lábán.

 

A nők ünnepnap kétnyüstös, fekete, apró, élére állított, vizesen lerakott és napon szárított, nyitott gyapjúszoknyát viselnek. (Kalotaszegen a kendervászon fersinget ugyanígy lelucskolják.) Ennek derekát csíkosan szövött övpántba gallérozzák. Ez alól messze világít a ciklámen vagy kobaltkékkel 2-3 ujjnyira szegélyezett, ráncolt fekete alsószoknya. Hétköznap a nők és a gyerekek is csak ezt viselik, és színes övszalaggal rögzítik a derekukra. Az ingblúzuk fehér, újabban ciklámen vagy türkiz lékri szabású. E fölé kerül a félvállra vagy kétvállra vetett posztóhímes fekete vállkendő, melyet elöl fémszálból sodrott kötőn függő, 15 ágú Nap-melltűvel (topo) tűznek össze. A vállkendő látni engedi az élénk színű blúzt és a többsoros gyöngyöt. Az öltözetet félholdas vagy csillagos fülbevaló egészíti ki. A fiatalok a nagyobb, piros köves vagy gyöngyös, az idősebbek a kisebb és kék vagy fehér köves fülbevalót szeretik. A szövött öv – akárcsak a gyimesi és moldvai csángóknak – egyik legősibb ruhadarabjuk. Ezen figurális és geometrikus motívumok, madarak, füsűk, farkasfogak, vízfolyások váltakoznak.

 

A férfiak legjellegzetesebb ruhadarabja a két szélből szőtt, színes gyapjúval összevarrt, fekete poncho vagy felső. Alul egy szintén kétnyüstös, egy szélből való, teljesen szabás, karöltő nélküli kb. 78x185 cm nagyságú, 30 cm-es nyaknyílású, gyapjú szőttes alsó ruhadarabot viselnek.

 

A poncho alól kilátszik a fekete rövidnadrág, amit főleg fiatal férfiak viselnek, az idősebbeken fehér, varrás nélküli gyapjúnadrág van. Ennek megfelelője nálunk a hétfalusi csángó gyerekek parittyagatyája.

 

Pár évvel ezelőtt a párizsi Museé de l’Homme-ban alkalmam volt megfigyelni, hogy az a keskeny szövött öv, amelyet nálunk, Moldvában a 19. és 20. század fordulóján még nemzetiségi különbség nélkül viseltek, az nemcsak Kelet-Európára jellemző, de a lappoktól – jóformán az Északi sarktól az Egyenlítőig – valamennyi önellátásra berendezkedett nép vagy népcsoport ismeri, készíti, s nem egy napjainkban is viseli.

 

Az 1930-as évek végén még magam is szőttem Finnországban és a XX. század második felében nem egy csíkos vagy mintás övet meg bubatekerőt fényképeztünk és rajzoltunk a Bákó környéki vagy a Tatros menti csángómagyar falvak asszonyain, gyermekein.

 

Elképzelhető örömöm, amikor a saragurói vásáron és később Otavalóban szebbnél szebb övekben gyönyörködhettem az árusoknál meg a kisebb-nagyobb leányok derekán. Hát még mikor megláttam, hogy a kicsi babákat éppen úgy csongolyítják be és tekerik körül a geometrikus és figurális mintájú bubatekerőkkel, övekkel, mint minálunk Lészpeden. Vendéglátóm meg is lepett egy szép zöld-fekete övvel.

 

Közelebbről szemügyre véve ezt az érdekes ecuadori övet, készülhetett volna ez minálunk is bármelyik nyüstös szövőszéken, de szövőtáblán vagy egyszerű botocskákkal is. A mintát minden esetben a felvető szál adja, tehát láncoldalú. A vetülék szál láthatatlan marad a párosan felvetett zöld és fekete szálak között.

 

Aki a szövéssel nem tud megbirkózni, az varrhatja vagy kötheti is ezt az egyszerű mintát. Érdekessége, hogy négy azonos szélességű zöld csík után mindig egy mintasor – legyen az babás, napos-holdas vagy kunyhós – következik. Ilyen napos-holdas mintasort nálunk keresztkupás vagy asztalláb-rózsás néven szedik Moldvában női ing vállazójára, vagy varrják Györgyfalván, esetleg Magyarlónán akasztalatvarrással kéz-, vagy nyakgallérra. Ebből is látszik, hogy ezekkel az ősi technikákból adódó mintákkal és övekkel körülfoghatjuk a földet nem csak a délkörök, és még az Egyenlítő mentén is, térben és időben egyaránt.

 

 

Fontos háziipar a kerámia mellett a fonás, a szövés. Saraguróban csak a férfiak szőnek, a fehérnépeknek nem is áll a kezében a vetélő. Egyik legősibb ruhadarabnak a geometrikus mintájú övet tartják, olyat, amilyet Nixonnak készítettek, és amiről a párizsi Museé de l’Homme-ban is megállapítottam, hogy körül lehet vele fonni a Földet. A gyermeket a bölcsőben, a teknőben, mind nálunk, Moldvában, mind pedig Ecuadorban ilyen szövött övvel tekerik át. Saraguróban templomozás előtt és alatt fényképeztünk. Az ottani emberek tiltakoznak a fotózás ellen. Lehajtják a fejüket, hogy ne vigyük el a lelküket. Később útközben is ezt tapasztaltuk, amikor a lovat vezető gyerek tiltakozott, hogy ne vigyük el a lelkét, csakúgy, mint az anya, aki ölelte a gyermekét. Amikor adtunk a képből, megnyugodtak, hogy senkit, semmit el nem viszünk.

 

Március 3-4-én tovább mentünk Cuencába, 5-ikén voltunk a városban. Ott egy hatalmas trópusi eső kapott el bennünket, ki se tudtunk szállni a kocsiból, pedig szerettünk volna bemenni házakhoz. Így aztán behúztunk a múzeum kapuja alá és megnéztük a néprajzi gyűjteményt. Nagyon érdekes ikatokat láttam, amilyenekkel Gazda Ella Közel-Keleten találkozott (Gazda József: Gazdáné Olosz Ella. Kriterion – Püski, 1994, Bukarest-Bp.). A gyapjút nem egyszínűre festik, hanem elkötéssel melírozzák, úgy eresztik a fövő festéklébe. Ezt a technikát alkalmazzák Bali szigeteken, a szumátraiak, üzbégek, türkmének, kultikus alkalmakra használt kaftánjaikat, kendőiket szőtték ezzel a technikával (Gazdáné O. E. 1986, 293, 294, 301-es oldal). Ikat technikával készült a Nixonnak szánt ajándék öv is. Minden családnak megvan a maga szövési és csomózási mintája. Gyönyörű vállkendőket láttam. Érdekes volt a derékfeszítésű szövőszék, amit nálunk már nem használnak. Nagykenden 1975-ben még fényképeztem lapis madzagszövést, ennek a technikának egy egyszerűbb változatát. Eredetileg a csángó bernyéceket, övezőket is így szőhették. Ecuadorban ponchót is szőttek rajta egykor. Cuenca környékén fehér alsót és fekete felsőt viseltek férfiak és nők egyaránt. A férfiak két fekete felső ruhadarabot öltöttek magukra, az asszonyok a fekete vállkendő fölött színes ikat kendőt és nyakukban színes gyöngyöt viseltek.

 

Március 8-án a Colorado vidéki vörös törzsnél voltunk, Santo Domingóban, a sámán vendégeiként. A colorado spanyolul vöröset jelent, valószínűleg arról a bogyóról nevezték el, amellyel a férfiak a hajukat festették, de a rovarcsípés ellen a bőrüket is. Ugyanakkor az asszonyok a főzéshez ízesítőnek és színesítőnek használják. Öltözetük és színviláguk a vidéken honos nagy papagájokéra emlékeztet. Az éghajlatnak megfelelően a felsőtest és a karok fedetlenek, legfeljebb egy vékony vállkendőt vagy nyakkendőt hordanak. Valamennyien lepelszoknyát viselnek. A férfiak fehér kék, vagy fehérrel csíkozott kerekítőt, széles piros övvel rögzítik a derekukra. Az asszonyok lepelszoknyája melegebb színű, náluk a sárga, vörös és barna csíkozás dominál. A fiatal lányoknál már a csíkozásban a kék és zöld is erőteljesen érvényesül. Ezeket a téglalap alakú, egyszerű kerekítőket gúzzsal összekötött négy dorongból készített szövőrámára duplán vetik fel, úgy, hogy valamennyi széle igaz szél, tehát nincs beszegve. Tű nem jár benne. A gyimesi és a moldvai csángóknál a katrincák széle ugyanilyen szövött szél. A 16 éves mezítlábas királynő, a sámán leánya a színes kerekítőhöz bolti lamé blúzt és palástot viselt. Régen ezt is sajátkezűleg állították elő. Saját bevallásuk szerint a régi öregek még fűszoknyában jártak. Sajnos ezt már nem volt alkalmam látni. Ezek szerint a fűszoknya következő lépése lehet a kerekítő, vagy a nálunk, Bánságban illetve a rokon mordvinoknál viselt rojtos kötény. Nemcsak a viseletben vannak hasonlóságok, hanem jellegzetes a nem húros pengetős hangszerük is, a marimba, amin a sámán játszik és tanítja az ifjúságot.

 

Március 9. Otavalo (Otavalo – odavaló, mondta Móricz). Itt volt a legnagyobb a hasonlóság a moldvai csángó viselettel. Otavalo a fővárostól, Quitótól északra fekszik. Éghajlata, mint a pálmák mögül kivillanó hegycsúcs is jelzi, végletek között mozog. Így, az öltözet is ehhez alkalmazkodva réteges. A férfiak fehér inget és hosszú vászon lábravalót viselnek, erre viszont sötétkék, vastag, kétoldalú ponchót öltenek, amelynek bélése szürke vagy drapp kockás. Fejükön sötét vagy világos széles karimájú kalap, lábukon háncstalpú vászoncipő. Ezek a vastag ponchók már mechanikai szövőszéken készülnek.

 

A nők rövid vagy hosszú, fehér ráncos hímzett reneszánsz ingre alul hímzett fekete kerekítőt vesznek, amelyre előbb széles (8 cm) piros majd geometrikus mintával szövött övet tekernek. Vállukra, a szükségnek megfelelően egy vagy két sötét vagy világos vállkendőt terítenek. A felső gyakran gyermek-, vagy csomaghordásra is szolgál. Fejükre fehér szélén sötétkék fejkendőt kötnek simán vagy turbánszerűen. Láttunk idős asszonyt, aki a fején a színes szőttesen férfikalapot viselt. A nők nyakára aranyozott üveggyöngy, csuklójukra piros kaláris kerül. Leányok és fiatalasszonyok egy ágba fogott hajukat csíkosan szövött hajpántba tekerik. A női övekhez hasonló pókakötővel vagy bubatekerővel szorítják le a csecsemő karjait és lábait, akárcsak nálunk a moldvai csángók „hogy el ne szertüljön”.

 

Aki nem tudja a ruhadarabokat maga elkészíteni, az mind megvásárolhatja a vasárnapi vásárokban Otavalóban. Kedve szerint válogathat a ponchókban, ingekben, lepelszoknyákban, alsó és felső vállkendőkben és fejrevalókban. De megveheti a különböző szélességű öveket vagy hajfonókat éppúgy, mint a háncstalpú fehér vagy világoskék vászoncipőket is. A házi szőtt anyagokat sok esetben felváltotta a gyári árú. Így már nagyon kelendők a műanyag ingek, a bársony vagy flanell, posztó vagy más textíliából készült fejre és hátra való kendők. Kedvünkre fotózhattunk az utcán. A polaroid képekből azonnal tudtunk adni alanyainknak is, így aztán szívesen álltak meg a gép előtt. Volt egy tolmácsunk is, aki ismerte a helybeliek tájszólását, s ettől lényegesen könnyebben kommunikáltunk.

 

Március 10. Salasaka, utunk utolsó állomása. Itt is a vásárral kezdtük, ahol érdekes gyapjú szőtteseket és szőnyegeket árusító családot szólítottunk meg. A salasakai indiánok az idegenforgalom hatására nagy lendülettel ültetik át a régi geometrikus állat- és emberi figurákat, törzsi és szimbolikus jeleket az eladásra készített gyapjúszőnyegekre.

 

Viseletük csak annyit változott az idők során, hogy a férfiak a fehér és fekete kettős poncho helyett kihajtós nyakú fehér inget viselnek a színesbe szegett fekete felső alá. Mezítláb járnak és fehér lábravalóban, gatyában. Fejükön a jellegzetes, széles karimájú salasakai fehér kalap. Az asszonyok egyszerű fekete kerekítőt és fehér vállkendőt viselnek, amin igen jól érvényesül kibontott fekete hajuk. Fejükön ugyanolyan széles karimás fehér kalap, derekukon a szövött öv, nyakukat kaláris díszíti. Mint mondják, kezdetben csak egy-egy madarat szőttek, aztán kettőt. Majd mindazokat az állatokat, amelyeket az öveiken is megörökítettek. A szőtteseiken ponchós és vállkendős férfi meg női figurákat is láthatunk kazettában vagy stilizált tájképben a férfi három lépéssel a fonó asszony előtt halad. A havas hegycsúcs fölött úszó fellegek a régi, burjános székelyfestékes motívumkincsére és színvilágára emlékeztetnek. De vannak táncos figuráik is ünnepi (szakrális) viseletben, életfával és madárral a kezükben. Az életfa magára is megjelenik a szőtteseikben, ágain lélekmadárral. Többé-kevésbé stilizált papagájok, templomok és tájképek is részei ennek a motívumkincsnek.

 

Guayaquilben kezdődött el az anyag feldolgozása. A fényképek alapján Móricz irodájában dolgoztunk. Móricz szerette volna, hogy ott dolgozzam fel az egészet. Közben az útlevelem lejárt, és nem is akartam maradni. Könyveket vásárolt, ajánlólevelet adott a fiamnak az őstörténeti kongresszusra Spanyolországba.

 

Móricz egyetlen képet nem helyeselt, egy hegyoldalban egy óriás kőbe faragott képét. Azt mondta rá, hogy ez maga a Rossz, és összetépte a képet.

 

 

Budapesten folytattam a feldolgozást. Egy hónapig voltam ott az útlevelem meghosszabbítására várva. Közben a Magyarok Világszövetségének székházában említettem, hogy voltam kint, mutattam Móricz névjegyét, ott el is vette valaki, akitől soha nem kaptam vissza. Később többször írtam neki és Vadász Zoltánnak is, de választ soha nem kaptam egyiküktől sem.

 

Hasonlóságok: Ecuadorban is fanyerget tesznek a lóra, és átalvetőbe teszik a terűt, mint Erdélyben. A férfiak 3 lépéssel a család előtt járnak, mint Kalotaszegen, vagy a cigányok. Saraguróban az idős és fiatal asszonyok, leányok mellén a Nap és fülükben a Hold és a csillagok. A székelyek nem magukon viselték ezeket a jegyeket, de a kapukra kifaragták.

 

A gyermekek tarisznyával járnak, a csángó gyerekek is azzal mennek iskolába.

 

Nehezebb terűt átalvetőben viselnek vállon, vagy fanyergen. A katrinca alá jön a széles piros öv, ami a keleti népeknél is szokásos. Fehér nadrágos férfi – ugyanazt az ülep nélküli nadrágot írja le Nagy Jenő. A moldvai csángóknál a harisnya fejlődését magyarázza, parittyagatyának nevezik a hétfalusiak.

 

Hozzászólások: