A felébredés csarnoka

„A felébredésben először elveszítesz minden támpontot, ami eddig térben és időben orientált. Minden kicsúszik a lábad alól… elveszetté válsz, az őrület határára kerülhetsz. Azért volt fontos a barlanggal eggyé válni, hogy elveszítsük rögzült és képzelt Én-képünket, Én-határainkat. Hétköznapi tudattal a testünk szűk határain belülre képzeljük magunkat. Ekkora a Kisember, az Ego birodalma. Amikor átlényegülsz, eggyé válsz Istennel, átfordul minden. Mondhatnánk azt is, szó szerint tótágast áll a világ. Már nincs rögzítve múlt és jövő, lent és fent, kint és bent… nincs rögzítve a TE és a MÁS… A teljes és maradéktalan kitágulást, kozmikus nagyságúvá válást tapasztalhattuk meg egy röpke ideig, és mint Yuma elmondta, korlátozott formában. Ha úgy tetszik, pusztán egy kis kóstolót kaptunk abból a Teljességből, amit ebben a téridőben, ezzel a fizikai agyunkkal egyáltalán képesek vagyunk a lehető legteljesebben leképezni. Amikor már teljesen elszakadunk az Egótól, ennél sokkal tágabb világgá válunk. A legkézzelfoghatóbb érzés – ha egyáltalán helyénvaló érzésekről beszélni ebben az állapotban – a félelem teljes hiánya. A félelem az Egóval, az individuumal, egyéniséggel, egyediséggel születik. A mai kor embere az individuum, az egyén bűvöletében él. Ennek kiteljesedésére ösztökélnek bennünket kisgyermek korunktól fogva. És ha megleljük a magunknak hitt kicsi, szűk lényünket, belénk nyilall valami érthetetlen fájdalom, és ijesztő magány tör ránk.” 

„És ha van visszaút, Isten visszavár, akkor vissza is tudunk változni. Itt rejtőzik a halál misztériuma. Felfoghatatlan számunkra, ezért rettegünk tőle. Pedig igazából nem mi félünk tőle, hanem csak a halandó Egónk. Mondjuk, joggal, hisz ez a piciny részünk valóban csak most és csak itt él, így én legalábbis meg tudom érteni az elmúlásának fájdalmát. A halandó Ego nem lebecsülendő „ellenfél” a halhatatlan Én-hez képest, hisz az összes agresszió, a győzni akarás, a követelőzés, a vágyaink mind innen valók. Márpedig minél jobban retteg az Ego, annál agresszívebben meg akarja menteni önmagát. Az ördögi kör pedig csak szűkül és fojtogat. Mikor már szinte megfulladunk, kinyílik egy kapu, egy menekülési út tárul fel: a nehezen felépített egónk elvesztésével elveszíthetjük az összes félelmünket, fájdalmunkat. Ha az elkülönültség és bezártság helyett kinyitjuk magunkat, belénk áramlik a Minden. Nem meghalunk, hanem ellenkezőleg, hatalmassá növünk. Olyan hatalmassá, hogy ha onnan fentről letekintünk kicsinykére zsugorodott múltunkra, bezárt hajdani önvalónkra, nevetségessé válnak akkori kicsinyes céljaink, vágyaink, és már nem is látjuk a rettegéseinket. A kitágultság állapotában olyan nagyok vagyunk, hogy a világnak olyan rétegeit is látjuk, érzékeljük, amit onnan, alulról, összezsugorodva, nem vehettünk észre. Mindez nem elvont misztika, nem okkult tudomány. A Valóság része.

Theo teáscsészéje után nyúlt, megkavarta kihűlt italát, de aztán mégsem ivott.

– A Felébredés Csarnokából az út a Tudás Csarnokába vezet. Ezeken mi, akik együtt itt ülünk, vagy akik majd útnak indulunk, túljutottunk. Mindenki másképp. A tanítások, amiket kaptunk, szintén sokfélék. De Igazság csak egy van. – Theo kifejezetten lassabban beszélt most. Rá is ugyanolyan súlyosan nehezedett mindaz, ami ránk várt - A felébredést és a tanulást el lehet kerülni, de az Igazság Csarnokába mindenkinek be kell lépnie egyszer. Az Igazság pillanata mindenki életében meg fog nyilvánulni. Ez lesz a végső szembesülés és döntés pillanata. Akik velünk jönnek, azoknak hamarosan itt az idő.”   (részletek az Aranykapu c. regényemből)

A misztikusok szokták e három csarnokhoz hasonlítani spirituális utunk 3 fontos mérföldkövét.

De miből kellene felébrednünk és miért?

A legegyszerűbb a Mátrix film első részére, vagy esetleg Platonra hivatkozni (persze más, sok ezer éves szakirodalomra is lehetne, de ez a legegyszerűbb): a látszatból. A látszatvilágból. Annak idején, saját utam elején, eléggé megzavarodtam, amikor azt hallottam, hogy ami körülvesz, az nincs is, meg az nem valóságos.

Szerintem létezik, és valóságos. Csakhogy: ez egy kis szelete a valóságnak. A felébredés ebből a tévhitből fontos, hogy csak ez a látható, fogható, szagolható téridő van, amit ismerünk.

Amit ismerünk? Ez így pongyola. Amit Énünk egy kis része ismer. Az a kis része, amit hétköznapi tudatunkkal mi is ismerünk. Az a kis részünk, ami be szokott mutatkozni, aminek lakcíme és személyi száma van. Az evilági, ez életbeli ön-tudat részünk, azaz az EGO.

De neked, aki ezt a honlapot megtaláltad, és olvasod, nem kell tovább magyarázni, mert már te is tudod, hogy ennél többek vagyunk. Akinek fel kell ébrednie, az a Kozmikus vagy isteni részünk.

A felébredés időpontja, helyszíne, módja egyéni Sors-függő. Az élmény az hasonló ahhoz, amit idéztem fent. Rádöbbenni, több vagyok, és a világom is több.

Manapság egyre többen pánikbetegek. Meggyőződésem, hogy a pánikbetegésg két nagy énünk, az ego és a szuperego és ennek megfelelően két világ harca.

Mivel szerintem a pánikbetegség alapján jól megérthető az a belső harc, ami a felébredésre késztet, sőt ez már nem is késztetés, hanem egyenesen „rugdosás”, érdemes alaposabban körbejárni ezt a jelenséget.

Viccesen az a mondás járja, hogy ha valaki nem élt még át igazi pánikrohamot, nyugodjon meg, előbb vagy utóbb őt is utoléri. Vagy ha nem, akkor az illető egyelőre még túl jól érzi magát a bőrében, ebben a világban úgy, ahogy van. Akik a világot többnek tartják, mint e kézzelfogható és látható téridőt, azoknak az a normális és egészéges, ha valaki ki akar törni ebből. Mert végső soron nem erről szól a pánikroham? Kezdjük talán egy egyszerű és ésszerű megközelítéssel. A név magáért beszél: bepánikolunk. Mikor pánikol be normálisan egy ember? Amikor abszolút nem lát kivezető utat, sarokba van szorítva, be van zárva. De milyen utat kellene látnunk? Hova zártuk be magunkat? A legtöbbször nemhogy a válasz, még a kérdés sem nyilvánvaló az érintettek előtt. Ugyanis az esetek túlnyomó többségénél nem áll fenn valódi fizikai vagy egyéb fenyegetettség, baj, sőt a legtöbbször stressz sem. Nincs az a valós vészhelyzet, ami hosszú évekig tart, márpedig a pánikbetegség ilyen tartós. Nincs az a bezártság, amitől évekig fuldoklunk és olyan heves tünetekkel válaszolunk, mint ahogy azt tesszük a rohamok alatt. És ha valódi probléma állna a rohamok hátterében, akkor nem betegségről, hanem a legnormálisabb válaszreakcióról beszélnénk. Ebben az esetben az ok ott lenne a szemünk előtt, és ehhez a terápia is meglenne. De a valódi pánikbetegségnél ez igencsak fordítva van: hamarabb nyújtanak megoldást, minthogy fel lehetne tárni az egyáltalán nem nyilvánvaló okot. Tudnunk kell, a borzalmas testi tüneteket – izzadás, zsibbadás, hányinger, remegés, légszomj, hasmenés-vizeléskényszer, erős szívdobogás egyszerre, nem beszélve a megőrüléstől és a haláltól való félelemről – elsősorban egy hatalmas mennyiségű adrenalinbomba okozza. Ha nincs egyértelműen tetten érhető ok, mi készteti a szervezetünket ekkora adag, a páni meneküléshez szükséges hormon hirtelen előállítására?

Ki a csoda irányítja a saját hipofízisünket, hogy vészhelyzethez készüljön?

Mert valaki kiadta a parancsot, e nélkül a szervezetnek esze ágában sincs mozgósítani a tartalékokat. És mi évekig tanácstalanul állunk saját magunk előtt. A legelső kulcs talán az, hogy mivel sokaknál az éjjel közepén, alvás közben jelentkezik a roham, nincs köze hozzá az éber tudatállapotnak. Az alvás idejét, az álmok világát az ezoteria az asztrálbirodalom hatása alá sorolja, tehát itt a transzcendens részünkre terelődik a gyanú. Második, nincs közös nevező a pánikrohamban szenvedőknél neveltetés, anyagi helyzet, családi állapot, siker-kudarc tekintetében. Kimagaslóan nagy azoknak a száma, akik épp azért állnak értetlenül „betegségük” előtt, mert amúgy szépek, kisportoltak, sikeresek a munkahelyükön és különösebb anyagi gondjaik sincsenek. Rájuk szokták a rosszmájúak azt mondani, nincs már min aggódjanak, hát jódolgukba’ megzavarodtak. Egy biztos: azért érezzük magunkat bezárva, azért fulladozunk és halmozódik fel bennünk a rohanáshoz szükséges adrenalin, mert valamin azonnal változtatnunk kell, azonnal el kell indulnunk. Na de hová? Akárhol akarjuk megragadni az okot, mindig mellényúlunk. Harmadik kulcsunk az lehet, hogy a modern korral együtt rohamosan nő a pánikbetegek száma. Nincs sajnos kimutatás arról, a régi korokban létezett-e és ha igen, milyen mértékben e tünetegyüttes, csak feltételezni tudjuk, hogy biztosan nem ilyen arányban. Ha megnézzük, mi a legnagyobb változás a mai ember és a régiek között, közelebb kerülünk a megfejtéshez: az Istenhez, a Kozmoszhoz való kapcsolatunk egyértelmű gyengülése és ezzel párhuzamosan az ego felerősödése. Tetszik, nem tetszik, az indivídum túlzott pátyolgatása és mára hatalmas egová való hízlalása a humanizmussal kezdődött. Minden tiszteletreméltó vívmánya mellett nem lehetünk vakok azzal szemben, hogy az addigi Isten-központú világszemléletet az ember-központúsággal cseréltük fel. Carl Gustav Jung emelte tudományos szintre az ember bonyolult lényiségének, Énjének felépítését, amiről a misztikusok sok ezer éve tudnak. E szerint van az ösztönén (id), az Én (ego) és a Felettes Én (szuperego). Ebből az ösztönén még nem, a Felettes Én pedig már nem rendelkezik ön-tudattal, vagyis elkülönült Én-tudattal. A reinkarnáció elmélete alapján az egoban tudatosul a mostani földi életünk, és a Felettes (vagy isteni) Énünk rendelkezik a Kozmikus (isteni) tudattal és erőkkel. A kereszténység tanításában a halandóvá, földivé lett ember az ego, és ennek kell Isten hasonlatosságára újjászületni, kozmikussá nőni, kiteljesedni, hogy visszataláljon eredeti, halhatatlan állapotába. Az ego tehát nagyon is evilági, a fizikai életünkhöz szükséges dolgokra éhes és ezekben érzi jól magát. A Felettes Énünk azonban szűknek találja ezeket a kereteket, visszaemlékezve egy szebb, nagyobb, tisztább, boldogabb létformára és meg akar születni, ki akar e bezártságból törni. „Túlvilági betegség”? Ha spirituálisan értelmezzük tehát a pánikbetegséget, akkor szépen megnyilvánul két világ, két dimenzió „harca”. A terápia is tökéletesen e két Én-részünkre nyújt megoldást. A hagyományos orvoslás, és főleg a humanisztikus pszichoterápia értelemszerűen a mindennapi életen, a kereteken javasolna változást. A Felettes Én bezártság érzetét csökkentjük valamivel (technikákkal, életmód változtatásokkal, párkapcsolati terápiával, gyógyszerrel). Kinek rövidebb, kinek hosszabb ideig minden bizonnyal enyhülést hoz. A hagyományos, orvosi megoldások – ha térben nézzük az életünket – horizontális változásokat, elmozdulásokat javasolnak. Itt, a fizikai világban változtatunk az életünk keretein. De akinél látszólag minden rendben? Aki sikeres, szép és boldog családanya? Aki épp ezért áll értetlenül és tanácstalanul a rejtélyes ok előtt? Az megérti az ősi mondást: nem a világot kell megváltoztatnod, hanem Önmagad. Az út, amin el kell indulni nem külső, hanem belső, spirituális út. A megoldás magadon belül van, nem pedig a párod, lakásod, munkád lecserélésében. Akik már nem érzik elegendőnek a horizontális változtatásokat, azoknak bizony függőlegesen, fölfelé kell elindulniuk. Erről szólnak a nagy világvallások, a Biblia, a misztikus tanítások. Legszebben a kereszt szimbolizálja ezt a kétirányú döntési lehetőségünket. Az életünk egy pontján a világi horizontalitás találkozik a mennyei vertikalitással.

Hogy mi az a misztikus átalakulás, amikor felébred az Isteni részünk, majd ha továbblépsz, a Tudás csarnokában megtanulod.